2018. július 30-a van. Két nap telt el a verseny óta, de még most sem biztos hogy felfogtam, hogy Ironman lettem. Nem tudom hogy lesz ebből beszámoló, emlékek ezrei pörögnek az agyamban, a verseny minden perce előttem van. De valamit csak sikerül majd ebből is kihozni. Nem lesz rövid, azt hiszem.

Az Ironman beszámolók általában úgy kezdődnek, hogy az elbeszélő az előző évi verseny végétől kezdi, aztán jön hogy mi történt a felkészülés alatt, és végül persze maga a verseny. Na de egy zöldfülű, akinek ez volt az első hosszú távja, az honnan kezdje? Az én történetem vajon hol kezdődik? Amikor megtanultam végre úszni 2015-ben? Vagy inkább az első versenynél 2016-ban? Esetleg ez mind nem számít, mert hiába volt azután még egy sikeres verseny, mégis inkább az első 2017-es pofon volt a meghatározó? Bárhogy is, a Nagyatád felé vezető útnak ezek mind fontos állomásai voltak. De a legfontosabb mérföldkő egyértelműen az idei első főverseny, a sikeres kenesei középtáv volt. Az arra történő felkészülés nem titkoltan a nagyatádi felé vezető utat volt hivatott kijelölni. A befutó után tudtam hogy jó Úton járok, de még mindig nem tudtam/mertem elhinni, hogy ezen az úton már idén eljutok a Célba.

6:37 lett Kenese, de úgy éreztem hogy ott és akkor nem tudnám ezeket a távokat még egyszer megcsinálni, nemhogy 13, de még 16 órán belül sem. Minden bizodalmam abban volt, hogy az eddig megszerzett alapokra fel tudok építeni valamit két hónap alatt. Valamit, ami elvisz engem Péter Attiláig, és végre felhangozzon a mondat, amit már évek óta hallani szerettem volna.
Kenese után 3-4 nap pihenőt engedtem meg magamnak, pár átmozgató futáson kívül más nem volt. Aztán a következő hétvégén mentem egy 100-ast 1000m feletti szinttel a Gerecsében. Jól ment, jólesett, minden jel arra mutatott, hogy kihevertem a középtávot, vissza lehet térni a tervezett munkához. Innen kezdve az edzések a kenesei beszámolóban már leírt terv szerint haladtak, de még nagyobb hangsúlyt kaptak a hétvégi hosszú menetek. Sőt, nem egyszer volt, hogy a hétközi edzéseket kihagytam, ha úgy éreztem hogy ez kell ahhoz, hogy a hétvégi jobban menjen.

Az úszással is elkezdtem foglalkozni, heti egy edzést iktattam be. Először 1000-1500 volt a táv, azután 2000, majd jött életem addigi leghosszabb távja: 3200 méter 1:38 alatt. Ez 3:04 körüli átlag százakat jelent, a szokásos tempó. Persze ez uszoda volt, többnyire üres sávokban, de minden százon 3 fordulóval. Ez egy kicsit helyretette a lelki békémet, mert tudtam hogy ment volna még az a 600 méter ami az IM távhoz kell. Ugyanakkor elvetette bennem ismét a kétely magvait is: oké, megvan az úszás távja, de ez mennyi energiát emésztett fel? Hogy fogok majd felülni a bringára? Mennyi erőm lesz megforgatni a nagytányért? Lesz-e egyáltalán erőm? Ez volt az egyik legfontosabb, ami körül a gondolataim forogtak az utolsó 6 hétben. Ilyen hosszút nem is úsztam többször. Volt még pár 2000 meg 1000 méter, de ezzel az úszást elengedtem, tudtam hogy ez meglesz, de javulni nem fog. Foglalkozzunk inkább a szárazföldi dolgokkal.

A hétvégi bringákat szokás szerint az agárdi bázisról kiindulva csináltam. Többnyire dél felé mentem, van egy nagyon jó kis útvonal forgalommentes, dimbes-dombos, de tükörsima aszfalton arrafelé. 40km egy menet oda, tehát oda-vissza 80. De ha gond van, akkor Velencén ki lehet szállni, és akkor csak 6km a hazaút. 

Amivel nem volt szerencsém szinte egyik hétvégén sem, az a szél. Alapvetően itt ÉNy-i az uralkodó szélirány, de ez nem jelenti azt, hogy mindig fúj a szél. Csak azt, hogy amikor fúj, akkor onnan fúj. Hát most mindig fújt. Volt olyan, hogy inkább megcseréltem a bringát és a futást, hátha vasárnapra eláll a szél, de ez sem segített. Tehát durva szeles bringázások voltak, amik kicsit megtépázták az amúgy is vékonyka önbizalmamat. Hiába nyugtattam magam, hogy az így kiszenvedett 25-ös átlag rendes körülmények között több is lehet, nem mertem belegondolni, hogy mi lesz ha Nagyatádon is ilyen szeles napunk lesz. Vagyis de… pont hogy belegondoltam. Meg abba is, hogy fáradtan kimászva a tóból hogy fogok elkezdeni szélben bringázni. Na itt kezdtem magamat szétstresszelni. Egyszerre akartam már ott lenni és csinálni, mert a bizonytalanság hogy milyen lesz, az rettenetes volt. Ugyanakkor nem is akartam még csinálni, mert nem akartam átélni újra a tavalyi kenesei élményeket és a 21-es átlagot a bringán. Ez a kettősség végigkísért az utolsó heteken, végig, végig, egészen szombat reggelig.

Ami miatt nem aggódtam különösebben, az a futás volt. Valahogy azt éreztem, hogy ha az úszás és bringa szintidőket tartani tudom, akkor a futáson már akkora nagy baj nem lehet. Ez talán annak is volt köszönhető, hogy minden szombaton a hosszú bringa után (kicsi pihenővel) futottam is egy hosszút, 15-20km-t. Ezeken a futásokon Gabi mindig kísért bringával, nála volt a frissítő, nekem csak futnom kellett. Ez rettentő sokat segített. Jól mentek ezek a futások, 145 körüli pulzussal mentek a 6 perces és annál kicsit lassabb ezrek. Biztos vagyok benne, hogy ezek nélkül a kombi napok nélkül sokkal-sokkal nehezebb, akár kritikus helyzetbe is kerültem volna Nagyatádon. Mondjuk majdnem az egész projektet kinyírtam 3 héttel a verseny előtt, amikor beleléptem egy jó nagy szögbe, de szerencsére az ijedtség nagyobb volt mint a tényleges probléma, és 6 nappal később már futottam 2 órát, begyógyult a seb. Mázli.

Ja igen, a szintidők. Elsődleges és egyben egyetlen cél volt: célba érni szintidőn belül. Nem is a végső szintidő nyomasztott, hanem a közbülsők. Ott volt egyből kezdésnek a 2:20 a bringa megkezdéséig. Az uszodai tesztek alapján valahol 1:55 és 2:00 között tudok úszni, így számoltam. Innen elérhető a szintidő, még ha neoprénből kell átöltözni, akkor is elégnek kell lennie. De mi van, ha mondjuk hullámos a víz? A tempóm lassul, ráadásul jobban is fáradok, amitől még jobban lassul a tempó, szóval az úszás szintideje is veszélyesnek tűnt. A következő szintidő messze volt innen: a versenyóra állása szerinti 8:45-ig kellett elérni bringán 145 kilométerig. Az úszás szintidejét kihasználva ez azt jelentette, hogy 22.6-os átlagot kell menni minimum. Ez alapvetően nem egy űrsebesség, ennél sokkal jobbat tudok menni hosszú edzéseken. De itt kapcsolódik a dolog szélhez: ha az úszás is megvisel, ráadásul szél is lesz, akkor a dimbes-dombos pályán ez az átlag is küzdelmes lehet. És akkor még nincs vége a bringának, hisz innen még egy kis kört menni kell, aminek 10:30-ig meg kell lennie. Sőt, előbb, mert 10:30-kor már ki kell menni futni, és előtte át kell még öltözni. Tehát az utolsó kis körre is 20 körüli átlagot kell számolni, akkor lesz meg biztosan limitidőn belül a bringa. Ez nagyon nyomasztott. Ha eddig eljutok, akkor innen pont 6 óra van a maratonra (8:30/km) de abból is 15km-nek meg kell lennie 12:30-ig (8:00/km). Ezektől valahogy nem féltem. Nem féltem, még úgy sem, hogy fogalmam sem volt, hogy egy szintidőre kipréselt bringa után milyen lesz futni. Míg a bringa kezdetétől rettegtem hogy milyen lesz, itt inkább kíváncsi voltam, vártam már a maratont.

Szóval így, a számok bűvöletében teltek az utolsó hetek. Órákon át nézegettem a korábbi évek eredményeit, néztem ki úszott még hozzám hasonló tempóban, és utána milyen bringát, futást csinált. Hát nem sokan voltak, és akik voltak is, azok sem az én kategóriámban (M40-44) hanem jóval felettem voltak. Most nem csináltam többféle időtervet, mint Kenesén. Csak egy tervem volt, egy reális terv, amit ha minden jól megy, és nincs semmi extra szívás, akkor szerintem tartani tudok. Hogy jobban áttekinthető legyen, és a segítőim is képben legyenek, minden alaposan leírtam, konkrét forgatókönyvem volt a szombati napra a hajnali 4-es ébresztőtől egészen éjfélig. Emellett a könyöklőre felragasztottam a pálya szintrajzát és a limitidőkhöz szükséges távokat, átlagsebességeket is. Jó ha ott van, ha van viszonyítási alap.

Lassan (vagy inkább gyorsan) eljött az utolsó hét, és azon kaptam magam, hogy már pakolni kell. Szerdán előkészítettem mindent, és az volt a cél, hogy csütörtök délután 5-re minden kész legyen, minden táska bepakolva, bringa beállítva, kész, kész, minden. Csak péntek reggel utaztunk, de most először végre el akartam kerülni, hogy az indulás előtti este még pakolás, keresgélés, idegeskedés legyen. Tulajdonképpen ez sikerült is, nyugodtan (már amennyire ez lehetséges volt) feküdtem le csütörtök este, és még aludni is tudtam. Másnap délelőtti indulással és tulajdonképpen eseménytelen úton értünk le két segítőmmel Nagyatádtra. Felvettük a rajtszámot, leadtam a strandon a futócuccot, reméltem hogy eljutok majd idáig, és használni is fogom. Megmutattam segítőimnek hogy holnap mi hol lesz, hol lehet feladni frissítőt a bringán és a futáson, majd megkerestük a szállást.

A hotelbe belépve egyből ilyen cukiságba botlottunk, mi ez, ha nem jó előjel? :-)
Ráérősen lecuccoltunk, elmentünk kajálni, még legalább 4 óránk volt a megnyitóig. Nem volt nagy kedvem enni, úgy éreztem egy pici kis kő van csak a gyomrom helyén, de azért muszáj volt valamit legyűrni. Le is ment egy adag csirkemell sült krumplival. Nem ideális kaja, de egyedül ennél éreztem azt, hogy meg bírom enni, mást, főleg tésztát, pizzát nem kívántam. Pedig a hétvégi hosszú edzések előtti este mindig a pizza a nyerő. Most nem.
Visszamentünk a szállásra, volt még idő, így bekevertem a kulacsokat. A szokásosnak mondható zselés frissítést terveztem, 20 percenként egy zselé+víz, továbbá óránként két sótabletta. A megoldás is a szokásos volt: kulacsba 6 zselé, felöntve annyi vízzel amennyi belefért. A kulacsra 6 jelzést tettem, egy jelzésnyi folyadék egy 20 perces adag. Ilyen kulacsból csináltam hármat, ennek elégnek kell lennie a bringa teljes hosszára, hisz lesz mellette kóla is. Azért a biztonság kedvéért még a zsebemben is lesz pár zselé, ki tudja mit történik. 3 kulaccsal terveztem elindulni: egy zselés, egy kólás, egy vizes. A vizest 25km-enként tudom cserélni a frissítőállomásokon, a zselést és a kólást Gabiék adják majd fel a körök végén. Ezen kívül még rengeteg oda nem illő frissítő lesz náluk: sós keksz, szőlőcukor, almás-diós-mazsolás piskóta, de még szalámis szendvics is. Fogalmam sem volt mi kell majd, végig tudok-e menni csak folyékony frissítővel. Inkább legyen ott a cucc és ne kelljen, mint fordítva.

Tulajdonképpen más dolgunk már nem volt, jöhetett a megnyitó. A szokásos videók és beszédek után jött az a rész, amikor csak mi, az első indulók állunk, és mindenki tapsol. Nézőként átéltem már ezt háromszor, akkor is torokszorító volt, de így, hogy nekem is a szólt a taps, hát na… Aztán ennek is vége lett, Péter Attila még elmondott pár tudnivalót, de tulajdonképpen már mindenki mindent tudott, és várta a holnapot. Itt futottam össze még Cillával, akinek a blogját már régóta követem, őt kb. kislány kora óta ismerem, és nagyon-nagyon drukkoltam neki, hogy megvalósuljon az álma másnap. Megbeszéltük hogy mindketten be vagyunk szarva, aztán ki-ki ment a dolgára.
A hotelban már sok tennivaló nem volt. Még magamba préseltem egy kis szalámit meg sajtot, furcsa módon jólesett enni, de nem akartam sokáig húzni az időt, 10-kor fekvés van. Nem reméltem hogy fogok tudni aludni, de valószínű a stressztől már annyira kimerültem, hogy számomra is meglepő módon viszonylag könnyen elaludtam, és csak egyszer ébredtem fel pár percre hajnalban.

3:55-kor egy akkora mennydörgés ébresztett, hogy azt hittem ránk borult az épület. 4-kor úgyis szólt volna az ébresztő, de ha valamire nem vágytam, akkor az az eső volt. Márpedig a dörgés után pár perccel esni is kezdett, majd zuhogni úgy rendesen. Pontról pontra mentem végig a reggeli ellenőrzőlistán, és öt percenként kinéztem hátha gyengül az eső, de nem gyengült. A sűrűt és a zuhogót váltogatta, és nézve a radarképet sok remény nem lehetett rá hogy eláll. Vagy hogy Gyékényes felé kimegyünk belőle. Ez egy újabb szög volt a nyugalmam koporsójába. Tehát nem csak a széllel és a fáradtsággal kell majd a bringán küzdeni, hanem az esővel is. Aminek köszönhetően az utak csúszni fognak, és még kevésbé fogok tudni a lejtőkön visszahozni valamit az emelkedőkön elvesztett időből. Remek. Ettől függetlenül készülődni kellett. Egy szalámis szendvicset le tudtam tunkolni, nagy nehezen a helyére került. Helyükre kerültek a ragtapaszok is a kettő-kettő a két mellre, plusz egy jó hosszú leukoplast a gyűrűmre. Nem veszem le még úszáshoz sem. Annak ott a helye.
5-ös indulást terveztünk, az eső meg még esett, úgyhogy kellemes kis feladat volt lehurcolni a kocsiig a mérhetetlen mennyiségű cuccunkat. De csak sikerült, és hamarosan el is indultuk. Tamás vezetett, nekem most nem volt kedvem hozzá. Van valami fenséges a látványban, amikor a hajnali épphogy szürkületben kígyózik a kocsisor a földek között. Senki nem jön szembe, nem töri meg fényszóró fénye az egybefüggő piros vonalat. Szép, na. De mint minden szépségnek, ennek is vége lett egyszer, és már fordultunk is be a nagy parkolóba Gyékényesen. Nem jöttünk későn, szerintem a mezőny első felében voltunk, így nem kellett kapkodni a készülődéssel. Valahol itt jött el a pont, hogy már idegeskedni sem tudtam. Csendes beletörődéssel néztem a tavat, az eget, a bringát. Itt vagyunk, csinálni kell. Most már nem kell aggódni hogy mi lesz, mert a dolog már most történik. Ebből kell kihozni a legtöbbet. Itt volt előttünk a persely, kezünkben a kalapács, fél óra múlva feltörjük, és kiderül mit tartalmaz. Most már nem kéne elrontani semmit. Muszáj volt még enni valamit, lement egy kis piskóta, ez legalább CH. Összeraktam a bringát, rá a kulacsokat, ez már menetkész. Én még nem, de hamarosan.

Az már a hét elején egyértelmű volt, hogy nem lesz engedélyezett a neoprén. A reggeli eső ugyan egy kicsit hűtött a tavon, de így is jóval 24 felett volt, szóval ez klassz. A kérdés az volt, hogy úszónadrágban ússzak, vagy a versenyruhában? Adná magát a válasz, hogy naná, a versenyruhában. Csakhogy a hosszú edzéseken kiderült, hogy a versenyruha a kisebb betétje miatt max. 4 órás bringáig jó. Tehát bringán kell majd a rendes bringás nadrág. Abban viszont nem akarok úszni. De úszónadrágban sem akartam, az én felsőtestemet senki nem akarja látni, ebben biztos voltam. Így maradt a versenyruha, és bedepóztam azokat a bringás cuccokat (aláötöző, mez, nadrág) amikről tudtam hogy 7 (de ha kell akkor 8) órás bringán is működnek. Nem mellesleg a versenyruha hátsó zsebébe még tettem egy zselét, babonából…

Óra fel, chip fel. Sapka, szemüveg. A szemüveget még otthon páramentesítettem, nekem a mosogatószeres megoldás vált be, de volt tartalék szemüveg is Gabiéknál. Ha egy morcosabb keszeg utolérne és lerágná rólam az első körben, akkor a második körre még legyen egy tartalék. Próbáltam volna még húzni az időt, de nem lehetett, vinni kellett a bringát a depóba. Ami szokatlan volt, hogy a bejáratnál nem nézték sem a fejvédőt, sem a fékeket, simán be lehetett sétálni. Ez fura volt. Hamar megtaláltam a helyemet, el is foglaltam. Először azt hittem ide kell tenni a bringás zsákot is. Amikor legutóbb itt jártam, akkor még a tótól felvezető út mentén voltak lerakva a zsákok a földre. Azóta sok idő telt el, gondoltam már a bringa alá depózunk. Aztán amikor már elhagytam a depót, akkor tudtam meg Gabitól, hogy a sátor mögött vannak a fogasok, oda kéne akasztani. Simán visszaengedtek, (rajtszám sem volt ugye rajtam, a karunkra sem írták fel) átraktam a zsákot, így már a helyén volt minden. De hogy a depózás ennyire laza legyen, hát ez szokatlan volt, főleg egy OB-n.

Az eső ekkorra már alábbhagyott, a végén még jó idő lesz? Vissza a kocsihoz átöltözni. 7:10 felé jártunk, még 20 perc, de a Final Countdown-ra már be akartam állni a rajtba. Még ittam egy vízzel higított zselét, egy utolsó pisi, és elindultam rajthoz. Rengetegen álltak már bent, ha akartam volna sem tudtam volna előrébb állni. De nem akartam, kb. mindenki gyorsabban úszik nálam, jó ha hátulról indulok. Pörögnek a percek, és megszólal az 1492. Mindenki tapsol, gombóc a torokban, de erősnek kell lenni. A remegő lábak most nem segítenek… Nézem a parton az ágyút, közelít a fáklya a kanóchoz, és egyszer csak eldördül az a lövés, amire november 20-a óta vártam.

“Nem lesz könnyű. Soha semmi nem könnyű, ami jó és helyes.”

Igen, tudom. De most már nem szabad megrettenni, a feladat nagy, de megvan a terv, csak végre kell hajtani lépésről lépésre. Menni kell, amíg az idő le nem jár, vagy amíg az orvos ki nem vesz. A feladás szóba sem kerülhet. Ezekkel a gondolatokkal a fejemben lépek be a vízbe. Kellemes meleg, még nekem is. Főleg a hűvös levegő után. Gyorsan kiöblítem a szemüveget, felveszem, még pár lépés, és már mellig ér a víz. Úszni kell. Vannak még mögöttem kb. 30-an. Az első tempó után elcsodálkozom a víz tisztaságán. Simán le tudom olvasni a kinyújtott karom végén az órámat. Persze, minden bányató tiszta, de azt gondoltam, hogy a nagy eső valamelyest felkavarta a vizet. Szerencsére nem. Úszni kezdek, nem alkalmazkodok eleinte senkihez, meg kell találnom a saját ritmusomat. A tájékozódás mellben könnyű, látom merre megy a mezőny. De hogy a megszokott nagy fehér, kocka alakú bójákat miért kellett keskeny pirosakra cserélni, azt nem tudom. Egyrészt hülyén néz ki egy telefonfülke a vízben, másrészt sokkal nehezebben kivehető távolról, hisz homogén piros. Még ha 1/3-os elosztásban lenne piros-fehér-piros. De nem, ez full piros, egy kis fehér mintával. (A verseny után kiderült, hogy ez egy kényszermegoldás volt, a fehér bóják lettek volna a vízben, de valami gond volt velük.) Mindegy, én látom, lassan közelítek, és minden levegővételnél tudom ellenőrizni az irányt. Pár perc elteltével már látom kik maradtak körülöttem, kikkel töltöm az elkövetkező közel 2 órát. Meglepő, hogy több fehér sapkást látok mind zöldet. Ez megnyugtat. Ha többszörös teljesítők sebességével haladok, akkor nagy baj nem lehet. Arra nem gondolok, hogy valaki ennyire lassan kezd, de majd tempót vált. Megnyugszik mindenki, szépen tempózunk. Kb. fele-fele úszik mellben és lassú gyorsban. Egy lány úszik előttem, többnyire mellben nyomja, néha gyorsra vált. Fehér a sapkája, nem zöldfülű mint én. Megpróbálok a lábvizére állni, nagyon hosszú a táv, minden megspórolt kalória számít. Furcsa, de egy-egy tempót ki kell hagynom, mert ráúsznék a lábára. Nem vagyok rutinos, nem tudom mi lenne a jó. Menni a saját tempót saját zsíron, vagy lábvízen úszni egy kicsit lassabban. Félek a szintidőtől, de az úszás végén a kidögléstől is. Döntök, az első bójáig maradok a lábvízen. 600m-re van az első bója, persze nem tudhatom mennyire pontosan vannak kimérve ezek a pontok, de ott majd megnézem hol állunk időben.

Nem is történik több érdekesség, haladunk. Lassan közelít a bója, de csak odaérünk. Kicsivel 18 perc alatt vagyunk, ez jó, a 3 perces tempót tartjuk, így nem vesztettem időt a tervhez képest. Akkor menjünk így tovább. A 800-as bójánál hasonló a helyzet, az 1100-asnál szintén. Itt éles a forduló, majdnem 180 fok, ráfordulunk a hosszú egyenesre a rajtkapu felé. Számítok rá, de mégis megdöbbent, hogy az élboly már a második körnél jár, mindjárt elérik a 600-as bóját, ami nekik már 2500 lesz. Nem kell hozzá sok idő, és az egyenes felénél kb. le is köröznek minket. A felvezető kajakos nagyon profin elvezeti őket mellettünk, nem akadályozzuk őket és ők sem vernek minket agyon. Talán 6-8 úszó megy így el, aztán egy kis szünet jön, utána viszont már tömött sorok jönnek. Nem mindenki balról előz, volt akik jobbról, ez megzavarja egy kicsit a nyugodt életet hátul. Elveszítem a lábvizet, pillanatok alatt 6-8 méterre kerülök tőle. Hát akkor ennyi volt. Kedves lila (rózsaszín?) felsőben úszó lány, köszönöm hogy fél órát mehettem mögötted, sokat segített. Innen viszont vissza a megszokott magányos üzemmódba. Mellettem senki, mögöttem még vannak, de előttem meg messze. Így telik el a kör vége, már közel a part, látom Gabiékat a kordon mellett. Lenézek a víz alá, tisztán látok minden kavicsot, ideje lábra állni. Megpróbálom, és azzal a lendülettel el is süllyedek. 178cm magas vagyok de úgy tűnt el a fejem a vízben, hogy a talpam még nem ért le. Átvert a tiszta víz, azt hittem már a sekélyben járok, de nem. Még legalább 4-5 tempó kell, mire valóban olyan helyre érek, ahol leér a lábam. Óvatosan állok fel, volt már ilyenkor görcs a vádlimban, most nem hiányzott. Kisétálok a partra, és fordulnék a második körre, amikor a versenybíró már terelne a depóba. Mondom van még egy köröm, ja, akkor menjél. Megyek. Gabiék a kordonnál várnak, előre megbeszélten náluk van egy higított zselé. Hivatalosan nincs frissítőpont a két kör között, de előre megkérdeztem hogy szabad-e felvenni itt frissítőt, és azt a választ kaptam, hogy ha nem zavarok senki ott a félreeső helyen, akkor a mezőny végén ez belefér. Megiszom, és megyek a vízbe.

Első kör: 57:37, 3:02/100m. Légüres térbe kerülök, előttem messze senki, mögöttem még vannak, de 8-10 másodpercre. Egyedül megyek tovább, most már jobban látszik a piros bólya, hisz nincs előttem szinte semmi (senki) a vízen. Gyűröm a métereket, egyszer jobbra nézek, és látom hogy 6-8 ember úszik tőlem 10 méterre. Köztük van Szebeni Bandi bácsi is. Ezt nem értem. Én a kapu leg-jobbszélén jöttem be a vízbe, és egyenesen úsztam a bója felé, hogy kerülhettek ők oda mögülem? Ennyire elkacsáztam volna balra? Mindegy, próbálok kicsit korrigálni, előbb-utóbb egybeolvad a nyomvonalunk. Ez meg is történik nem messze a 2500-as bójától. Kicsit kezdek fáradni, megpróbálok megpihenni egy kicsit egy újabb lábvízen. A sporttárs gyorsban úszik, de az én melles tempómmal. Van időm megfigyelni a mozgását, a vízfekvése pont olyan rossz gyorsban mint az enyém. Kb. 30 fokos szögben halad a vízben, a lábtempója meg sem közelíti a felszínt, fél méterrel alatta van. De halad, tolja neki rendesen, és valószínű pihentebb lábakkal ül majd a bringára mint én. Eseménytelen az úszás, ha leszámítjuk hogy közben ellőtték a váltók rajtját is, és iszonyat tempóban közelítenek. Kevesebb mint 10 perc múlva utol fognak érni. Addig van időm gondolkodni, értékelni a helyzetet. Látom már a célkaput, az biztos hogy időben kimegyek a bringára. Nem mondom hogy nem éreztem meg az eddigi kb. 90 perc úszást, de nem tragikus a helyzet. Kicsit számolgatok, és egyből elrontom a saját kedvemet: a 25-ös medencében 13-14 tempóval tolok le egy hosszt. Gyorsan kiszámolom, hogy a 3800 méterhez kb. 2100 tempó kell. Ez 2100 erőteljes lábtempót is jelent, azokkal a lábakkal, amikkel tekerni kéne 180-at, és futni 42-őt. Hát, szép kilátások. Lehet hogy mégsem kellett volna számolgatni…

Közel a part már, de még közelebb a váltós mezőny, és ahogy az egyéniek eleje, úgy a váltósok is megelőznek. Próbálok jobbra húzódni, nekünk ott kell kimenni a depó felé, a váltósok meg úgyis balra mennek a második körre. Már látom a kavicsokat, de most résen vagyok, nem állok le idő előtt. Felnézek újra, Bandi bácsi most megy a sátor felé. Végre talaj van a lábam alatt. Gabi drukkol, Tamás fotóz, és még Amatőr is buzdít. Óvatos léptekkel felsétálok a dombra, megkeresem a zacskót a fogason, és irány a sátor. Második kör (frissítéssel együtt) 1:04:21, 3:24/100m. Úszás összesen 2:01:58, 3:13/100m. Hát azért ez nem a terv szerinti eredmény. A rész-szintidő nem lesz veszélyben, de ezek az elvesztett percek a későbbi szintidőknél még fontosak lehetnek.
A sátorban ötöd-hatodmagammal öltözöm, többek közt Fröhlich Henrik és Bandi bácsi társaságában. Ők előbb kész vannak, én még szarakodok. Erre a depóra 10 percet szántam, és tudom hogy ez kelleni is fog. A vizes úszóruhát könnyű lecibálni, de nedves testre felszenvedni az aláöltöző mezt és a nadrágot nem annyira egyszerű. Megtörölközöm az erre az alkalomra kapott szerencse-törcsivel, de a levegő párás és hűvös, szóval még 10 percig törölközhetnék, a teljes szárazsághoz. Erre nincs idő, marad a nyögvenyelős öltözés. Azért idővel megvan, már csak zokni, cipő, sisak, szemüveg, és irány a bringa. Az úszócuccot a zsákba rakom, és kifelé menet bedobom a ládába.

A depóban pontosan 5 bringa van még a kb. 650-ből. Hát, ilyen jól jöttem ki az úszásról. Persze nem lep meg a dolog, tudtam hogy így lesz, és különösebben nem is zavar. Az órával vagyok versenyben, nem a többiekkel. Kisétálok a felszálló vonalhoz, nagy levegőt veszek, elindítom a Garmint és rálépek a pedálra. A főútra kanyarodásnál Csűrös Róbert bíztat: “Gyerünk Kivi, pörög a láb!”. Igazat adok neki, és eggyel visszaváltva lazán kezdek tekerni. Azonnal le is könyökölök, felveszem a jó pozíciót. Ekkorra az eső már alábbhagyott, csak csöpögött, de az út még csurom víz, óvatosan kell majd kanyarodni. Ez volt az a pillanat, amitől már hetek óta féltem, hogy milyen lesz? Mennyire ölöm le magam az úszáson? Bringáról futásra váltást sok edzésen próbáltam, de úszásról bringára csak egyszer váltottam idén: Kenesén. Óvatosan kezdem emelni a tempót, és azt látom, hogy úgy általában oké minden. 145-ös max. pulzust lőttem be a bringára, de eleinte csak 135-140 körül tartom, jobb a békesség alapon. Kicsit hullámos, de inkább sík az első 15 kilométer, és kényelmesen tudom tartani a 26-28-as tempót.

Tudom hogy ebből még nem lehet hosszútávú következtetést levonni a hátralévő 160 kilométerre, de itt egy óriási kő esik le a szívemről, mert tudom hogy maradt erő. Hogy mennyi, azt még nem tudom, de nem nyírtam ki magam, ez a lényeg. Sorban jönnek a települések, Csurgónagymartonban kis kölykök ülnek az út szélén, pacsit kérnek, kapnak is. Hamarosan letérünk balra az arborétum felé. Itt van a pálya egyetlen hosszabb emelkedője, de a szuperfegyver, a híres “saját tempó” itt is működik.

Kezd jobban emelkedni, itt előzöm meg Bandi bácsit. Ez felvillanyoz. Mármint nem az előzés, hanem hogy tudom: nem vagyok reménytelenül hátul. Ha Bandi bácsi közelében tudok maradni, akkor tudom hogy célbaérek időben, mert Bandi bácsi mindig beér. Olyan nincs, hogy ő nem ér be. Picit helyrebillen a lelki békém, saját tempóval megyek tovább. Megelőz valaki, az első váltós. Aztán még egy pár. Aztán még vagy négy, olyan szép stéherben, hogy öröm nézni. Jó, ez a ti dolgotok, nektek kell este tükörbe nézni. De az biztos hogy itt is pokoli gyors az élmezőny. Mindegy, legalább lesz körülöttem élet a továbbiakban. A következő aki megelőz, az egy versenybíró. Nem derül ki, hogy utolérte-e a bolyozókat, vagy ha utol is érte, csinált-e velük valamit.
Elmajszolom az egyetlen szilárd kajámat, egy jó kis piskótát. Ezt ide szántam, a bringa elejére, a többi frissítő csak folyékony lesz. Megvan a hegytető, jön a lejtő. Az út szar, de 30 körül azért esőben is kezelhető. Itt tör rám az érzés, hogy pisilni kéne egyet, az úszáson jutott be egy kis víz. Alkalmas helyet keresek, lehetőleg egy emelkedő alján, hogy megállás után ne lejtővel kelljen folytatni, mert ahhoz azért hűvös van. Megvan a hely, megvan a pisi, tovább. Kisebb dombok még jönnek, majd itt is van a 25. kilométernél az első frissítő. Kínálnak a lányok mindent, de elhárítom, megvan mindenem ami szükséges, nem is állok meg. Már látom hogy lassan vége a szar útnak, mindjárt kikanyarodunk a 68-asra. Pár méterre a kanyartól vagy bele, vagy rámegyek valamire, de akkor ütést kap az első kerék, hogy azt hittem kettétörik a karbon felni. Szerencsére nem, de a kerék elmozdul a villában, és időnkét súrlódik a fékhez. Mindegy, kinyitom kicsit a féket, majd félreállok egy alkalmas helyen. Ez most nem az, jó az út, lejt is, de forgalmas: autók, buszok, kamionok. Végre látok egy helyet lehúzódni, megigazítom a kereket, vissza a féket, lehet tovább menni, nincs itt semmi látnivaló.

A forgalmas utat nem élvezem, valószínű hogy az autósok semmi tájékoztatást nem kaptak hogy itt verseny lesz, némelyik mintha sportot űzne abból, hogy tud minél kisebb távolsággal megelőzni. Kerékpárral behajtani tilos táblák is jönnek szembe, még az hiányzik, hogy elkezdjenek ledudálni minket. De ilyen szerencsére nincs, a rajtunk fityegő rajtszámból szerintem levontak annyi következtetést hogy nem illegálban vagyunk. Fogynak a kilométerek, az egyik településen (talán Iharosberény vagy Inke) egy bringást látok ülni kicsit beljebb az úttól. Bár személyesen nem ismerjük egymást, de felismerem Sasi Gabit. Odakiáltok tudok-e segíteni, int, hogy minden oké, menjek tovább. Hát akkor tovább. Újabb kilométerek, itt már 40-50 méterenként van egy bringás. Kezd minket utolérni a váltós mezőny közepe, de én is kezdem utolérni azokat az egyéniket, aki jobban úsznak mint én, de bringán lassabbak. Közeledek egy újabb bringás felé, megismerem a rajtszámát: 442, ő Cilla. Ha valakinek, akkor neki nagyon-nagyon drukkoltam hogy az első IM versenyén célba érjen, tudtam mennyi munka van mögötte. Pár szót váltunk, megyek tovább. Élvezem a jó minőségű utat, tudom hogy a kis körön nem lesz végig ilyen.

Eljön Vése, majd Böhönye, tudom hogy hamarosan Segesdre érünk, ott kezdődik a buli. Addig még van pár kilométer, átgondolom hogy állok. A tempó jó, egyelőre messze a szintidőhöz szükséges minimum átlag felett, valahol 26 és 27 között van. A frissítés a terv szerint halad, 20 percenként egy adag a higított zseléből, rá egy sótabletta vízzel. Időnkét kis kóla, abban is van CH, és nem mellesleg szeretem. Elérem a Segesd táblát, és már látom a zárt pálya kezdetét. Itt egycsapásra megtelik minden élettel, gyakorlatilag a teljes egyéni mezőny, és a váltósok legalább fele ezen a 35 kilométeres körön zsizseg. Teljes szélességében miénk az út, de sokan vagyunk, vigyázni kell. A lassabbakat szabályosan előzni, a gyorsabbakat elengedni, az úthibákra figyelni, ez most nem eseménytelen időszak. Tudom hogy egy kör múlva már fogyni fog a mezőny, aztán még jobban és jobban, de most még tömeg van. A táv is fogy, feltűnik a Nagyatád tábla, vége a nagy körnek. El a felső fordítóig, le az Alkotmány utcán, ott a chipszőnyeg: 75km, 2:54, 25.8-as átlag. Ezzel tökéletesen elégedett vagyok, jó lenne ezt végig tartani. Nem érzem lehetetlennek, de még a bringa felénél sem vagyok, bármi lehet. De nincs most idő ezen gondolkozni, jön a frissítőpont fel kell tankolnom. Gyors megállás, a szervezőktől víz, Gabiéktól egy kulacs zselé, egy kulacs kóla. 1 percig álltam legfeljebb, irány az első kis kör.

A kis körnek van egy általam eddig nem ismert szakasza, a nagyatádi elkerülő út. Hamarosan ráfordulok a körforgalomnál, tetszik. Odafelé enyhén lejt, és hibátlan az útminőség. Nincsenek szegélyező fák, szóval picit befúj a szél, a nap pedig éget, de jó ez az út. Hamarosan fordító, vissza a körforgalom felé. Nemsokára ismerős hang szólít meg, Csóka Bálint ér utol. Ő már a második körében van. Teljesen reális a hátrányom hozzá képest. Legalább 40 perccel jobbat úszott, és a bringán is gyorsabb volt. Pár szót váltunk, de a pulzusom kezdi elérni a 145-öt, így visszaveszek, Bálint pedig megy a dolgára. Ötvöskónyi felé hosszú enyhe lejtő, onnan Segesdig egy kisebb emelkedő boldogít, plusz egy vasúti felüljáró. Visszafelé ennek az ellenkezője. De nem nehéz az útvonal, erre a 35 kilométeres körre a 100m körüli szintkülönbség nem sok. És az is szépen eloszlik. Tartom az eddigi tempót, egyelőre várokozáson felül jól megy a bringa. Nem vagyok gyors, de jó az érzés, nem fáj semmi. Nagyon sokat számolgattam az edzések után, hogy ha X km távot Y m szinttel Z átlaggal tudok megtenni akkor a nagyatádi pályán (aminek az adatait ismertem, és Straván láttam a szintrajzát, de 10+ éve tekertem rajta utoljára) vajon mire lehetek képes. Izsó Lajos írta nekem korábban, hogy nyugodjak meg, nagytányéros lesz a pálya. Igaza van. Hogyne lenne igaza, 15-szörös nagyatádi Ironman. Néha-néha kicsire váltok, átpörgetem a lábaimat, de alapvetően tényleg nagytányéros a pálya. Közben Cilla jön szembe, ő most fejezi be a nagy kört. Jól mozog, van még benne erő, nagyon szorítok neki hogy a bringa szintidejét elérje. A segesdi dombtetőn frissítő és fordító. Csak vizet veszek fel, annak is a felét ellocsolom Nagyatádig, most már meleg van rendesen. Ötvöskónyiban az út szélén gyerekek kiabálnak: “Dobj egy csokit”, “Dobj egy kulacsot!”. Nincs üres kulacsom, telivel meg nem akarom lebombázni, kijönne a fél falu.

Sokan vagyunk még a pályán, de az élboly már az utolsó kis körben jár. Lassan nekem is véget ér a kör, már hallatszik a versenyközpont. Elérem a chipszőnyeget: a kör 35km, az idő 1:21 és 25.6-os az átlag. Ez továbbra is jó, a két tizedes csökkenést számítási hibának tudom be, nem probléma. Gabiék várnak a frissítővel, szokás szerint a szervezőktől veszek fel vizet, a segítőimtől most csak kólát, a zselés kulacs még félig van. Megvan az elkerülő, és már újra Ötvöskónyi felé haladunk, megelőz egy váltós ember, a szélárnyékában valaki, aki másnap dobogóra állt és pénzdíjat kapott. Természetesen nincs a közelben versenybíró. Tudja valaki, egyáltalán volt penalty box? Vagy az eleve nem is volt felállítva, gondolván úgysem küldenek oda senkit?
110km-t jöttem eddig, és szar belegondolni hogy még 70 van hátra, ez kicsit megtör fejben. Elfog a kishitűség, biztos meg fogom tudni csinálni? Mérhetetlen hosszúnak tűnik az alapvetően könnyű Nagyatád-Segesd szakasz a 68-ason, de még onnan vissza is kell jönni. És utána lesz még egy kör, ez a fő probléma. Ez a tudat lesújt, de tudom hogy másnak is vannak gondjai. A számok jók, ha nincs technikai hiba, akkor egy ilyen 110km után nem tudom elképzelni, hogy az utolsó 70-en olyan rossz átlagot menjek, hogy ne legyen meg a szintidő. De akkor az nagyon szenvedős lesz. A második kör szintideje is nagyon nyomasztott a verseny előtt (versenyóra szerint 8:45), de ehhez képest is van előnyöm. A reális tervben 25-ös átlagot számoltam a teljes bringára, megpróbálok ebbe kapaszkodni. A 25-ös átlag nem kifejezett cél, csak egy reálisnak tűnő becslés, amit tudnom kell tartani, ha minden jól megy. De arra is fel voltam készülve hogy semmi nem megy jól, ezért kellett a vész-terv, ami a szintidőhöz viszonyít mindent.

“Kemény vagyok, 
Ezt mondod, és te ezt gondolod rólam, 
Ez így igaz, ez így igaz.”

A Garmin segít átlendülni a holtponton. A verseny előtt beállítottam az órában a VP-t (virtual partner) 25km/h sebességre. Ez egy olyan virtuális kerékpárost jelent, aki a rajttól kezdve megállás nélkül folyamatosan 25-tel megy. Lejtőn nem gyorsul fel, de emelkedőn sem lassul le. Az óra pedig mutatja időben és távolságban(!) is, hogy mennyire vagyunk egymástól. Most ez a képernyő kerül elém, a pulzus mellett csak ezt figyelem. De míg a pulzust szabályozásra használom, ha nagyon felmegy akkor visszaveszek, a VP-hez képest mért előnyt/hátrány csak tájékoztat a trendről. Nem fogok rágyorsítani akkor sem, ha csökken az előnyöm. De tudnom kell róla. A második kis kör elején 1900 méter előnyöm van a VP-hez képest, de ahogy haladok előre, ez folyamatosan csökken. Jó ez a real time visszajelzés, tudom hogy a pálya melyik részén veszítek az időből, és hol nyerek. Így múlatom az időt, közben ismét Segesdre érek. Vizet veszek fel és egy fél banánt, a többi frissítés szokás szerint önerőből. Közben lassan kezdek eltérni a tervtől. Kevesebbet veszem elő a zselés kulacsot, és többször a kólásat. Jobban esik, sok benne a cukor, és sokszor kiteszteltem már, hogy tudok vele hosszúkat menni. Minden félórában beugrik egy sótabletta is. Nincs döglesztő meleg, de azért a nap erősen süt. Locsolom magam rendszeresen, és nem érzem hogy megütött volna a meleg. Újra irány Nagyatád. Bandi bácsi jön szemből, hajrá, mondjuk egymásnak. Ez a kör meglepően hamar véget ér, és kezd elárasztani valami nyugalom. Erről a körről versenyidő szerint legkésőbb 8:45-re be kellett érni, nekem ez 7:54-re sikerült. Az újabb 35km-es kör ideje 1:25 lett, az átlag 24.7. Nem lepődöm meg a romló eredményen, nagy gödörből kellett kimászni, ez a kör nem volt a kedvencem. Nézem a VP-t, az előző kör végén itt 1900 méter előnyöm volt, ez most 900-ra csökkent. Még mindig a 25-ös átlag felett vagyok, de ha így megy tovább, akkor már nem sokáig. Kis csapatom szokás szerint vár, és nem is kell mondani, adják a kólát.

Elindulok az utolsó kis körre, az egyre kihaltabb pályán. Vagyunk még kint jópáran, de most már nem kell figyelni, hogy nehogy bolyozásba keveredjen az ember, szellős nagyon a mezőny. A könyöklő még mindig kényelmes, de a nyakam azért már fájdogál. Pár percig inkább felegyenesedek, időnként kiállva bele-bele pörgetek, azért a fenekem is érzi már az eltelt közel 5 és fél órát. Jó döntés volt, hogy nem a minimál betétes versenyruhát vettem fel, hanem egy rendes bringás nadrágot. 15-20 méteres távolságból követek egy versenyzőt, azonos a tempónk, a sáv közepén megyünk, ott nem ráz. Hátulról valami vékony hangon dudál, lehúzódom, gondolom versenybíró jön motoron. A lófaszt. Egy volánbusz vágtat el mellettünk, kb. 70-nel. Az előttem haladó versenyző vállától, és ez nem költői túlzás, legfeljebb két arasznyira. Ezt pont így tanítják, gratulálok.
Az utolsó mászás a vasút felett már kifejezetten rosszul esik, itt nagyon lelassulok. A lejtőn pihenek, az utolsó segesdi mászás szintén lassú már. A VP-hez mért előnyöm már csak 300 méter a dombtetőn, gyakorlatilag épphogy 25 feletti az átlagom. Felveszem az utolsó kulacsot és az utolsó fél banánt. A fordító után elköszönök a frissítőszemélyzettől, nagyon jól voltak, ők pedig jó utat kívánnak nekem. Utoljára gurulok le Segesdről, utoljára megyek fel a könnyebbik oldalon a vasúti hídra. A tetején 250 méter az előnyöm, de lefelé megnyomom izomból, újra 400 méter fölé kerülök. Most már célnak tartom a 25-ös átlagot, ha a pulzus lehetővé teszi, akkor erre már rámegyek. Megvan rá az esély, hisz 10 kilométernél kevesebb van már csak hátra. Tovább ritkul a mezőny, engem már nem előz meg senki, én még előzök párat. Nem vagyok erős, de valószínű jobban beosztottam az erőmet mint mások. De most már nagyon várom a végét. Odavan a fenekem, a leghosszabb edzés 5 órás volt, én most lassan elérem a 7-et. Egy lankás emelkedő, aztán egy lejtő vár rám, és beérek Nagyatádra.

Egy távoli ismerősöm (én tudom ki ő, ő nem tudja ki vagyok én) azt írta egyszer, hogy a harmadik kis kör végén meglátni a nagyatádi kórházat leírhatatlan érzés. Igaza volt. Balra feltűnik a kórház, és tudom hogy megvan a bringa. Most innen már akár felnin is beérek, vagy betolom, vagy akármi. Üres előttem az út, fékezés nélkül zúgok át a körforgalmon. A Pizza Dolo melletti fordítónál előzöm meg a váltózó Nitro Tomot, legurulok az Alkotmány utcán, és végre vége. A segítők elveszik a bringát, előtte leveszem a Garmint, és átrakom a csuklómra. Gabi és Tamás ott vár és buzdít: menjek már futni, mire várok? :-)

“Azt mondod, jó nekem, 
Jól van én elhiszem, de nem tudsz mindent, félek. 
Félek, hogy gyakran én is félek.”

A sátorban 2-3 versenyző, és 6-8 tizenéves kislány bolyong. Egy pillanatra elgondolkodok rajta, hogy a lányok előtt illik-e vetkőzni, de aztán villámgyorsan lehámozom magamról a bringás cuccot, és beleugrok a futóba. Itt is a jól bevált ruhákat veszem fel. Cipőből úgy érzem a Skechers GOrun Ultra lesz ma a jó, extra párnázott, ez kell most a bringán meggyötört lábaimnak. De Gabiéknál ott lesz tartalékban a Hoka is, ha valamiért cserélni kellene, mondjuk annyira eláztatom, hogy már kellemetlen. A Kalenji olcsó nadrágja az egyik legjobb a piacon, az anyaga kellemes, és a combnál belül külön kidörzsölés-mentes, de jól szellőző betétje is van. Felülre a kedvenc Pearl Izumi mezem jön, olyan könnyű anyag, mintha rajtam se lenne. Berakok a zsebébe egy csomag zsepit és egy Sponser Activatort, mindkettő a nehéz időkre kell, és kisétálok a futópályára.
A bringára ülés pillanatától hetek óta rettegtem, a futás kezdetét viszont hetek óta vártam. Tudtam, hogy ha megvan a bringa szintidőn belül, és nem sérülök meg közben, akkor a futáson egész egyszerűen nem lehet nagy gond. Futottam már maratont többször is, ismerem a távot. Igaz, ilyen hosszú bemelegítés még egyszer sem volt előtte, de az edzéseken sokat gyakoroltam a hosszú bringa utáni hosszú futásokat (130+15, 100+20, ilyenek voltak többször is). Amitől féltem, az az, hogy fejben hogy fogom bírni. Lazán kezdek futni az első körben, a max. pulzust itt 150-re lőttem be. A pálya legelején Csűrös Róbert nyomja a dudát, pacsizunk és már futok is. A mozgásomat még rendeznem kell, de az első két kilométer 6 perces tempóban kifejezetten jól esik. A frissítési terv egyszerű volt. A kör elején Gabiék állnak, náluk van kóla, víz, sótabletta. A parkban odafelé csak a szivacsot vizezem be. A külső fordítónál kóla, víz, szivacs, a parkban visszafelé dinnye és szivacs, majd a versenyközpontban megint szivacs. Ez a terv, és ahogy haladunk előre az időben, ez ismétlődik minden körben. Az első locsolásnál elázik a csomag zsebkendő a hátsó zsebemben, remélem nem lesz rá szükség útközben. De legalább lehúzza a mezemet a súly…

Szokás szerint egyből számolni kezdek, szinte pontosan 7 órám van 42 kilométerre. Ez 10 perces ezreket jelent, nincs az az isten, hogy ezt ne tudjam végigvinni. Nem jelenthetem ki hogy biztosan Ironman leszek, de tudom hogy az esélyeim óriásit nőttek, és körről körre nőnek. Ja, a körök. A reális terv szerint az első három kör 35 perc lesz, maradék öt pedig 40 perc. Ez lenne a jó. De mindent a pulzus és a többi állapot határoz meg, szóval lehet lassulás is. Csak hát milyen szép lenne egy 5 órás maraton.. Az első körnek gyorsan vége, 31:51, 6:10-es átlag A második már lassabb, 34:41, 6:43-as átlag. Az emelkedőn megelőzöm Marik Balázst, tempósan sétál. Megdicséri a mozgásom, nem tudom csak udvarias-e, de én sem érzem olyan szétesettnek magam. Vele nem tudom mi lehet, ez nem az a pillanat amikor meg lehetne beszélni, de remélem ő is ír majd egy amolyan Baloo-féle beszámolót. Nálam egyelőre minden oké lábilag, de fejben nem. Belegondolok abba, hogy amennyit eddig futottam, na azt még háromszor kellene megcsinálni. Ez megüt, épp Gabiék előtt. Elkezdenék panaszkodni, hogy nem tudom hogy fogom ezt fejben végigvinni, amikor megint Csóka Bálint kerül mellém, és hív magával. Jó hogy ott van, egy kicsit kizökkent a letargiából. Fél kört futunk beszélgetve, aztán épp amikor jelezném neki hogy menjen, mert lassítok, ő lassít. Magára hagyom, remélem csak átmeneti a gödör, és nem kút. Ez a kör már nem adja olyan könnyen magát, de megvan 36:39 alatt, 7:06-os átlaggal. A negyedik kör elején nemcsak frissítőt, de krémet is kérek Gabitól, a bal térdem külső fele fáj már. Bekenem, de nem tudom fel fog-e szívódni értelmes időn belül. Talán placebónak jó lesz.

A negyedik kör érzésre átmenetileg megint könnyebb, az motivál hogy ezzel a körrel meglesz a táv fele. De itt azért már sajog itt-ott, és az erő is fogytán. 39:57 a kör, az átlag 7:42, még épp a terven belül. Az ötödik körtől kezdve előre megfontoltan a park külső szélétől a felső frissítőig lendületes sétára váltok. Ez jót tesz, lemegy a pulzusom, és nem vagyok lényegesen lassabb, mint ha rettentő lassú futással araszolnék fel az emelkedőn. Átgondolom hol tartok. Kevesebb van hátra mint egy félmaraton. Fáj aminek fájnia kell, de ez természetes, lassan 12 órája bíbelődöm ezzel a versennyel. Itt kerít hatalmába az érzés, és egyre biztosabban tudom, hogy én ma este Ironman leszek, és nem kell hozzá a teljes szintidő. Nem kapatom el magam, mindent a terv szerint csinálok, de ez sok terhet levesz rólam. Amíg eddig eljutok a gondolkodásban, újból véget ér egy kör, ez már az ötödik. 38:48, 7:31-es átlag. Ez a terv, a terv pedig arra való hogy teljesítsük. Új körbe kezdek, kezd sötétedni. Amikor kitaláltam, hogy melyik szakaszon fogok direkt sétálni, akkor még nem tudtam, hogy ennek sötétben mekkora jelentősége lesz. A park után a házak mellett töksötét a járda, a fák lombja nem engedi át a lámpák fényét. Talán nem is baj hogy nem futok itt, ki tudja milyen hepék és hupák vannak a járdán. (A verseny után pár nappal olvastam a FB-on, hogy volt itt eldobott kulacs is, ami egy versenyzőnek konkrétan a verseny feladását jelentette egy bokaficam formájában.)

“Meg kell hát tanulnunk újra lélegezni, 
És a nagy hideg sötétben bátran lépegetni. 
Árnyékot nem látni, nem nézni hátra, 
Csak menni, csak menni, bátran menni.“

Visszafelé a parkban érem utol Cillát, elszántan fut, szép a mozgása, de nem hiszi el nekem. Még 4 köre van hátra. Iszonyat erős fejben, a bringán kihasználta alaposan a szintidőt, nem kevés mentális erő kell ezek után nekiindulni a maratonnak. Ennek a körnek is vége lesz lassan, arra gondolok, már csak kétszer ehetek dinnyét. A világ legjobb dinnyéjét egyébként a nagyatádi parkban szolgálják fel, ebben biztos vagyok. A kör vége 40:36, 7:52-es átlag. Tűréshatáron belül van, fogalmazzunk így.

Az utolsó előtti körre megyek már ki, alaposan megcsappant a mezőny. “Chuck Norris sosem csinált Iromant” hirdeti a tábla, ezen minden körben vigyorgok. Közben nem érzem hogy lassulnék (mondjuk eddig sem voltam gyors), de most már nagyon fáj mindkét vádlim és mindkét combfeszítőm. A séta kifejezetten jó tesz nekik, utána 3-4 percig hibátlanok, majd ismét fájni kezdenek. De sétálni csak egy helyen szabad, szóval a kör nagy részében fáj. Ha most megkérdezné valaki hogy jól vagyok-e, Marsellus Wallace klasszikus válaszát adnám:

“Nem vagyok jól. Kibaszott cefetül vagyok, nem jól.”

De mégis mit vártam? Hát, kb. ezt, csak több idő alatt. Mert közben megint eltelt egy kör, és azon kapom magam, hogy egy Ironman verseny utolsó 5 kilométerére futok ki. Az utolsó előtti kör 40:27, 7:50-es átlag, de ez volt az élhető tempó. Lehet hogy gyorsabban is ment volna, de akkor lehet hogy nem lett volna következő kör. Kifutok az utolsó körre, Gabit és Tamást beküldöm a befutóhoz, nem lesz több frissítés. Utoljára futok be a parkba, a frissítőnél már legalább 3 kör óta nem vizezem a szivacsot sem. Este lett, a ruhám csurom víz, több hűtés nem kell. Hamar, talán túl hamar is felérek a felső frissítőhöz. Elveszem az utolsó kólát, a versenybíró utoljára írja fel a számomat a fordítónál. Elköszönök mindenkitől, és kezd gombóc nőni a torkomban, még két kilométer, és Péter Attila kimondja A Mondatot. A lejtőn egyedül futok, biztatom a szembejövőket, nem tudom kinek mennyi van hátra, de küzdelmes az este mindenkinek. A parkban senki nincs előttem-mögöttem. Elköszönök a szpíkertől a parkban, holnap a díjkiosztón találkozunk, mondja. Helyeselek. Utolsó dinnye, és a kedvenc táblám: “A lábaid úgyis megbocsájtanak.” Hát, nem vagyok benne biztos, inkább vagyok velük haragban, de most már nem pihenhetnek. Rákanyarodok az Extrememan Drive-ra. Vannak még kint szurkolók, két srác a lámpa fényében látja a zöld rajtszámomat, kérdezik mennyi van még hátra? Befutó jön, felelem. “Hát akkor űzzed magad, gyerünk!“-felelik, és talán tényleg sikerül még egy kicsit emelni a tempón. Erőm még talán lenne, a pulzusom az utolsó négy körben végig 140 alatt volt, csak a lábaim fájnak iszonyatosan.

De most már ez sem számít. Átfutok az 575 kapu alatt, előttem üres út és hátulról sem közelít senki. Hallom hogy még befut valaki előttem, aztán egy váltó is beér, és tudom hogy most már én jövök, enyém lesz a célegyenes.Az utolsó kanyar is megvan, és végre, végre, nem kell kikerülnöm a “Welcome to the finish line” kaput, hanem átmehetek alatta. Leírhatatlan érzés a zöld szőnyegen futni. Rendezem a mozgásomat, kicsit talán gyorsítok is. Átveszem a Köszönet Rózsáját, még pár lépés, és meghallom Péter Attila hangját:

“A célban Kopornoky Péter, Ironman, 14:32:07.”

Nyakamba akasztják az érmet, Gabi és Tamás ott várnak közvetlenül a kapunál a kordon mögött. Gabinak adom a rózsát, és megköszönöm neki, hogy elviselte az utolsó három hetet, mert az volt a kőkemény – neki. Először fel sem fogom, de ő is szorongat valamit a kezében: egy erre az alkalomra készített ajándékot, egy Finisher törülközőt. Itt már nincs mese, mindketten sírunk, de ezt nem lehet másképp megélni. Ő végig hitt bennem, hitt benne hogy meg fogom csinálni. Olyankor is hitt, amikor én nem fogadtam volna magamra, és legszívesebben visszatáncoltam volna.
A nyolcadik kör 39:36, 7:40-es átlaggal, a futás összessége pedig 5:04:40 lett, 7:14-es átlaggal. Vicces, 2006-ban futottam már egy szintén 5:04-es maratont, de akkor nem volt előtte ez a laza átmozgatás.
Magamra terítem az új törcsit, kifejezetten jól esik, mert most már azért ráz a hideg. Átveszem a Finisher pólót, és leülünk az asztalokhoz. Segítőim legalább olyan fáradtak mint én. Időztünk még ott egy kicsit, de későn kapcsoltam, és rettentően elmerevedtek a lábaim, fájdalmas a felkelés. De muszáj volt felkelni, mert ki akartam depózni mielőbb. Itt láttam Cillát befutni a hetedik körről, tudtam hogy meglesz neki az utolsó is. Gratula, nagy voltál! A kidepózás gyorsan meg is volt, és míg Gabiék elmentek az autóért, addig én óvatosan visszatekertem a hotelba. Az első pár tekerés fájt, de utána már egész jó volt a combom. Ez nap többet nem tartogatott, hamarosan mindannyian az ágyba ájultunk a tűzijáték után. Úgy sejtettem, hogy kínkeserves lesz az ébredés, és legszívesebben délig aludnék majd.

Ehhez képest 7 órakor kipattantak a szemeim, és nemhogy álmos nem voltam, de fittebb mint valaha. Jó, hát a combjaim kegyetlenül fájtak, de ezen kívül semmi baj nem volt. Gyors reggeli, gyors pakolás, és már mentünk is az eredményhirdetésre. Szokatlan, de nagyon jó volt a küzdőtéren ülni, eddig mindig a lelátón voltam. Hihetetlen élmény volt látni a sok egyenpólóst, régóta vágytam rá, hogy én is közéjük tartozzak, és íme, most sikerült. És amikor a színpadra kihívottként gratuláltak nekem a legendák, hát arra szavak sincsenek. Megérte végigküzdeni a szombatot hajnaltól késő estig.
Megtapsoltuk a bajnokokat, hihetetlen eredmények születtek ismét, de aztán az ünnepségnek is vége lett, és tudtuk hogy egy évet kell megint várni erre a hétvégére. Még fotózkodtunk egyet az Extrememan logó előtt, de aztán már indulni kellett, hogy délutánra hazaérjünk.

Ezt a beszámolót hétfőn kezdtem írni, most már augusztus 3-a, péntek van. Gyakorlatilag több idő volt megírni, mint teljesíteni a távot. :-) Elmúlt a fájdalom a lábaimban, mondhatjuk hogy kihevertem a versenyt, holnap megpróbálok futni is egy kicsit. Hátra van még az elemzés, rengeteg adatom van mindenről, ezeket még ki kell értékelni. A verseny előtti időtervet most összevetve a valósággal, azt átom, hogy ahogy Kenesén, itt is sikerült reálisan megítélni a lehetőségeket és felbecsülni a képességeket. Az más kérdés, hogy elborult pillanataimban kételkedtem mindenben, főleg az elvégzett munka elégségében. De amikor épp nem voltam a gödör alján (az utolsó 3 hétben kevés ilyen volt), akkor reálisan láttam az állapotomat, és hogy ebből milyen versenyt lehet kikerekíteni. A számok azt mutatják, hogy pontosan tudtam mire leszek képes, csak néha nem akartam elhinni. Nem végezetem előkelő helyen, de az, hogy a helyezésem a rajttól kezdve folyamatosan javult, az számomra azt jelenti, hogy jól sikerült megválasztani a tempót, és kihoztam ebből a napból a maximumot amit lehetett.

 

 

Talán ide tartozik még hogy mekkora edzésmennyiség került a perselybe. A felkészülést november 20-án kezdtem, azóta így alakultak a távok és idők:

Úszás: 25710m, 12:51:10, átlagos tempó: 3:00/100m. Hát ez a 3 perces tempó úgy látszik genetikailag van belém kódolva. :-)
Bringa: görgőn nem tudok értelmesen távolságot mérni, csak időt, Ha a kinti tekerések átlagsebességét görgőre vetítem, akkor kijön egy becsült távolság. Novembertől áprilisig görgőn: 49:54:25, ez az kinti átlaggal számolva 1225km. Áprilistól Nagyatádig kint: 1778km, 72:34:06, átlagsebesség: 24.5km/h
Futás: 510km, 56:46:08, átlagos tempó: 6:40/km

Ez nem sok, ennél több volt betervezve, de ennyire volt a valóságban időm, és főleg energiám. Amikor tél végén láttam, hogy nem fogok tudni minden betervezett edzést megcsinálni, akkor elkezdtem “okosan” edzeni, a kevésbé fontosnak ítélt edzéseket elengedtem, hogy legyen lehetőség az igazán lényegesekre. Talán ezért is voltam olyan bizonytalan a verseny előtt, mert ott motoszkáltak bennem a kihagyott edzések, mi van ha ezek miatt nem fog sikerülni?
A hiányzó fizikai edzéseket megpróbáltam tudással pótolni. Kropkó Péter könyvét rongyosra olvastam már tavaly is, de idén meg főleg. Elolvastam nagyon sok cikket az IM edzésekről, motiváló videókat néztem Mark Allentől, Cam Wurftól, és a többi nagytól. Nagyon sokat segített Sárdi Péter írása a 2011-es nagyatádi versenyéről, ezt még akkor frissiben olvastam, majd nyomtattam ki. És így 7 évvel később elővéve sokat profitáltam belőle.

Négy ember van, akik nélkül ez a verseny nem sikerült volna, nekik nagyon hálás vagyok a segítségért. Először is Edit és Eszter, akik a tehetségtelenségem ellenére megtanítottak legalább annyira úszni, hogy a távot biztonsággal teljesítsem. Másodszor pedig Gabi és Tamás, akik kitartóan lesték minden kívánságomat hajnaltól késő estig, és nekik is legalább olyan fárasztó volt az év leghosszabb napja mint nekem. Köszönöm, nagyok voltatok! :-) Gabinak még egy extra köszönet a naptárért: egy triatlonos “adventi naptárat” is csinált nekem, minden keményebb edzés után kibontottam egy ablakot, általában valamilyen jutalomcsoki volt mögötte, amit az utóbbi hónapokban hanyagolnom kellett a fogyás miatt. Novembertől júliusig 78-ról 68 kilóra fogytam, ez sem volt annyira könnyű, de sok holtponton átlendített az a hit, amit Gabi belém vetett a felkészülés során.

A jövőre természetesen újból próbára teszem magam, de most már konkrét elvárásokkal. Elsődleges cél úszáson 15 percet javítani, 1:45-tel elégedett lennék, de ez lesz a legnehezebb. Bringán az idei 25-ös átlagot jó lenne 29-30-ig feltornázni, de az igazi cél egy 5:59-es bringa lenne. A futáson reálisnak érzem a 4:30-as maratont. Ha ezek így mind összeállnak, akkor abból lehet egy 13 órán belüli idő is.

Most, amikor ezt írom, még 53 hét és 8 óra van a rajtig…

“Gyakran indulok szorongással telve, 
Mint aki vissza se tér. 
Nem vagyok keményebb, mint te, 
Csak hajt a vér, az örökölt vér.”

---

A kapcsolódó Facebook poszt alatt tudsz hozzászólni:
https://www.facebook.com/tri40plusz/posts/432610060582712