Kb. így lehetett jellemezni az úszásomat egészen 2015. nyaráig. Szóval tudtam, hogy ha komolyan gondolom ezt a triatlonos dolgot, akkor szégyenszemre 40 évesen úszóiskolába kell mennem. Ez velencei-tavi gyerekként nem volt könnyű döntés, de mivel előtte mindent megpróbáltam önerőből, és nem sokra jutottam, így csak elszántam magam.
Alapvetően mindig úgy gondoltam magamról, hogy tudok úszni, hisz gyerekkorom óta jártam a tavat, a lábam szinte sehol nem ért le, mégsem fulladtam meg. Mellúszásban bármeddig el tudtam közlekedni a vízben, olyan “öregnénis” stílusban: fej végig kint a vízből. Igaz, furcsa volt hogy miért vagyok olyan lassú, de arra gondoltam hogy csak gyakorolni kell. Gyakoroltam, de csak azt értem el vele, hogy már fájt a nyakam, fájt a vállam, de 100 méterhez így is közel 10 perc kellett. Gondoltam, a mell nem nekem való, nézzük a gyorsot, az úgyis menőbb, gyorsabb, meg hát a tri mezőny nagyrésze abban úszik, az kell nekem is.
A 2015-ös nyár azzal telt, hogy a lehető legtöbbször voltam a tónál, voltak segédeszközeim (bója, deszka), oktatóvideók tucatjait néztem meg, de szart sem értem vele. Próbáltam a kartempót bójával, lábtempót deszkával, tokkal, vonóval de nem jutottam előrébb. Kezdtem belátni, hogy ez így nem fog menni.
Szóval keressünk edzőt. Beírtam a keresőben hogy “felnőtt úszásoktatás Budapest” és elkezdtem kutatni. Sok találat volt, sorban nyálaztam át a honlapokat és a Facebook oldalakat, de az egyik ezért nem volt rokonszenves, a másik meg azért. A megérzéseim nem szoktak cserbenhagyni, és tudtam hogy addig kell kutatnom, amíg nem érzem, hogy na ez a jó. Aztán elém került a maganuszas.hu oldala, végigolvastam, megnéztem FB-on, és már írtam is a levelet hogy ki vagyok, mit keresek, stb. Edit válasza nem sokat váratott magára, aminek nagyon megörültem: mindig jobban bíztam azokban a “szolgáltatókban” akik gondot fordítanak arra, hogy ne várassák a partnereket órákig, napokig.
Gyorsan leleveleztük a lényeget, és meg is beszéltük az első személyes találkozót. Ezt még nem lett volna bátorságom előzetesen edzésnek nevezni, de ha Edit azt mondja hogy edzés, akkor az edzés. :-) Mint később kiderült, ez már valóban edzés volt. Az akkor még működő Dagály uszodában volt az első edzés, ahová rettentő idegesen, de ugyanakkor kíváncsian mentem el. A medence partján Eszter várt, aki bemutatkozás után rögtön beparancsolt a vízbe, hogy mutassam meg mi az a kevés amit tudok. Leúsztam 50 métert az általam mellúszásnak hazudott módon, és miután már kaptam levegőt, Eszter közölte, hogy jó, akkor kezdjük az alapokkal. :-)
És itt elkezdődött egy közel másfél évig tartó közös munka, ami sokszor nehéz volt, sok időm ment el vele, de így utólag azt mondom, hogy nagyon megérte. Ha a Dagályt nem szántották volna be, és nem kell a csapatnak új helyre költöznie, akkor a társaság és a hangulat kedvéért még most is járnék velük úszni. De hát oda kellett építeni azt a fost a régi uszoda helyére… Amit persze azóta sem használhat senki, így Budapest amúgy is kevés uszodáiból egy újabb esett el. Ez is nagyban közrejátszott, hogy már nem járok a csapattal heti két edzésre.
Tehát amikor Eszter azt mondta hogy kezdjük az alapoknál, akkor nem viccelt. Az első edzésen a derékig érő vízben csak azt gyakoroltuk, hogy miképp kell a vízbe belefújni a levegőt. Aztán szépen lassan, mozdulatról mozdulatra kezdtük összerakni a mellúszást. Az edzéseket felváltva tartotta Edit és Eszter, szóval így mindkettejük megkínzott. :-)
Először csak sétálva a medencében gyakoroltuk a kartempót és a légzést. Aztán deszkával a kézben a lábtempót. Ez ment az első két hétben, és utána egyszer Eszter azt mondta, hogy akkor most ússzak el a medence végéig. A feléig sikerült (12 méter) de utána elfogyott a levegő, meg kellett állnom. Én kudarcnak éltem meg, de Eszter bátorított, hogy lényegében most úsztam először életemben szabályosan, szóval ez nem olyan rossz.
Innentől kezdve voltak még specifikus gyakorlatok csak karra, csak lábra, de a lényeg az volt, hogy javuljon az oxigénfelhasználás, fejlődjön a keringés, és növekedjen a táv. Sikerélmény volt az első teljes hossz, majd utána az első folyamatos oda-vissza. De akkor még nagy zihálás volt a végén, nem ment volna az újabb hossz. Teltek a hetek Edit nem is erőltette a táv növelését, minden edzés végén volt 2-4 hossz folyamatos mellúszás, de az edzések nagy részét a különböző részmozdulatok megtanulása és tökéletesítése tette ki. Legtöbbet a hát és gyors levegővételt gyakoroltuk (a mell mellett), de utána jött a hát kar uszonnyal, lábtempó deszkával, gyors kar uszonnyal, stb. Apró kis részekből raktuk össze a különböző úszásnemeket. Soha nem csináltuk unásig egyiket sem, nagyon változatos volt minden edzés, és szépen lassan minden kezdett alakulni. Az első jelentős áttörésnek azt éreztem, amikor úgy ment egyben a tíz hossz, hogy nem döglöttem ki a végére, még bírtam volna. Aztán egy decemberi edzés után, amikor Edit már a következő órát tartotta, én nem mentem haza, hanem átvonultam egy üres sávba, és elkezdtem úszni. Teltek a hosszok, és tudtam hogy valami összeállt, mert nem fáradtam, csak úsztam. 40 hossznál álltam meg, megvolt az első leúszott 1000 méterem. 35:24, nem egy űridő, de ha azt nézem hogy a nyáron ehhez kb. másfél óra kellett volna, akkor nem lehettem elégedetlen.
Ezután minden héten egyszer ottmaradtam pluszban, és úsztam 800-1000 métert. Az első tervezett versenyemen 750 méter volt a táv, szóval megnyugtatott a tudat, hogy bár “csak” mellben, de megvolt már a versenytáv. Az időeredmény meg majd javul.
Az irányított edzéseken a mellet már nem kellett gyakorolni, minden erőfeszítésünket a két hasonló úszásra fordítottuk: a hátra és a gyorsra. De itt nem volt olyan látványos a fejlődés. Minden probléma forrása az volt, hogy képtelen voltam megtanulni a megfelelő lábtempót. Uszonnyal még csak-csak sikerült, de az uszony a jellegéből adódóan elfedi a hibákat, és eszement tempót el lehet vele érni. De amint levettem az uszonyt, képtelen voltam haladni. Deszkával a kézben gyakoroltuk a lábtempót, néztem a csempéket, de azok nem mozdultak. Egyszer még olyan is volt, hogy lassan haladtam hátrafelé. Szóval itt bajok voltak. Erre rengeteg energiát fordítottunk, de a fejlődés elhanyagolható volt. Hátnál még elfogadható volt a technika, de gyorsnál totális volt a kudarc. Uszony segítségével gyakoroltuk a kart és a levegővételt, és később már egyben az úszás is ment, de ehhez kellett a plusz hajtóerő, amit az uszony adott. Ha uszony nélkül próbáltam a gyorsot, akkor a propulziónak nyoma sem volt. Gyakorlatilag csak húztam magam után a lábaimat, mint Jesse a Family Guy-ban. Ha megpróbáltam valami lábtempófélét, akkor a lábam összevissza kalimpáltak, de inkább lesüllyedtek, és csak még jobban fáradtam tőle.
Mert ez volt a másik probléma: a levegő. Míg mellnél pár hét alatt kialakult a légzés, és normális oxigénfelhasználás, addig gyorsnál ez nem sikerült. Egy hosszt le tudtam úszni nagyobb gond nélkül csak karral, de a végére már kapkodni kellett a levegőt. Visszaúton viszont már gondok voltak. Örültem hogy nem kellett megállni a hossz közben, de ez sem mindig sikerült. Szóval nem tudtam probléma nélkül leúszni egyben 50 métert. Irigykedve néztem a környező sávokban úszókat: 8 éves gyerekektől kezdve 70 éves öregekig úsztak gyorsban. Nyugodt, harmonikus mozdulatok, semmi kapkodás, semmi légszomj, csak szépen szelték a vizet. Biztos voltam benne, hogy nem az erőmmel, hanem a technikámmal van a probléma. De döntenem kellett, hogy a már csak 2 hónapnyira lévő első versenyre mit választok: tökéletesítem a mellúszást, hogy minél könnyebben menjen a 750 méter egy lassabb úszásnemben, vagy teljes gőzzel a gyors felé fordulok, hátha összeáll a mozgás, és akkor sokkal jobb idővel jöhetek ki a vízből. Döntöttem: nem kockáztatok. Nem adom fel a gyorsúszásos terveket, de most nem arra fordítom az energiákat. Így minden edzés végén úsztam a 600-800 métereket, 135 körüli pulzussal, 3:00/100m tempóban. Nem egy nagy tempó, de ezt stabilan tudtam hozni bármikor.
Bele kellett törődnöm, hogy genetikailag ab ovo alkalmatlan vagyok a gyorsúszásra, és nekem a mell lesz a megoldás. Ettől kezdve erőfejlesztés céljából úsztunk 1-1 hosszt gyorsban, meg jóval többet háton is, de a mennyiséget mellben tettük a munkába. Így utólag visszagondolva ez jó döntés volt, az eddigi összes versenyemen tudtam hozni a tervezett 3 perces tempót, ami nyilván másnak viccesen lassú, de nekem épp elég. Nem fáradok ki az úszás alatt, frissen jövök ki a vízből. Az úszás amúgy is csak egy szükséges rossz az én szemszögemből a triatlonban, így a célom minden versenyen csak annyi, hogy a szintidőn belül jöjjek ki a vízből. Azt plusz edzés ráfordítást, amivel ezen a tempón lényegesen javítani tudnék, azt inkább a futásba és a bringába fektetem, ott sokkal jobb a megtérülése.
Edit, Eszter! Köszönöm a segítséget, nélkületek nem sikerült volna mellúszóvá válnom! Bár már nem edzünk együtt jó ideje, de én remélem hogy még találkozunk a medence partján! :-)
A kapcsolódó Facebook poszt alatt tudsz hozzászólni:
https://www.facebook.com/tri40plusz/posts/340635129780206
Blood, Sweat and Gears 