A Nagyatád felé vezető úton elengedhetetlen egy középtávú verseny, gondolom ezzel 10-ből 9 triatlonos így van. Mivel a környezet és az időpont számomra minden szempontból ideális volt, így az első középtávomat Balatonkenesén akartam teljesíteni. 2016-ban még csak a 40.5 távot teljesítettem itt, úgy gondoltam egy évvel később megérettem a szintlépésre.

Most amikor ezt írom, még 2 hét van a 2018-as Balatonman Keneséig. Így, egy év távlatából visszatekintve a 2017-es eseményekre, úgy érzem már reálisan tudom értékelni az ott történteket. A terv nagyon egyszerű volt. 2016 július végén volt az utolsó versenyem, az 5i50 Budapest. Úgy terveztem, hogy a megszerzett állóképességet bázisnak használva, egy szép folyamatos felkészüléssel eljutok 2017 májusáig, sikeresen teljesítem a Balatonman középtávot, és onnan már egyenes út vezet majd Nagyatádra. Olyannyira biztos voltam ebben, hogy már márciusban beneveztem Nagyatádra és szállást is foglaltam.

Itt most annak kéne következnie, hogy miképp zajlott a felkészülés 2016 augusztusától 2017 májusáig. De ehelyett inkább ugorjunk egy nagyot egyből a versenyhez…

A verseny előtti pénteken már nem dolgoztam, volt időm szépen módszeresen mindent összekészíteni. Eközben többször is meghallgattam Kindl Gábor szuper előadásait a frissítésről. A megszerzett tudást a versenyen is felhasználtam, talán ez volt az egyetlen dolog, amit azon a napon sikeresnek nevezhetek. Minden a helyére került, minden ellenőrzőlista minden sora ki lett pipálva, már csak versenyezni kellett. Az odaút – a tavalyival ellentétben – sima volt, hamar leértünk Kenesére. Az első meglepetés ott ért: a nagy füves parkoló most nem volt megnyitva, ki tudja miért. Így a strand környéki mellékutcákban próbált mindenki helyet találni. Nekünk is sikerült, szerencsére a helyiek nem hajtottak el minket a vérbe, amikor egy kert előtt a fűre parkoltunk. Ha valamiben, akkor ebben mindenképp fejleszteniük kellene valamit a szervezőknek, mert azért ez minden volt, csak kényelmes nem. De volt hely, így ez is pipa. Felvettük a rajtcsomagot, megnéztük az előttünk induló táv utolsó partra kecmergő úszóit, és lassan elkezdtem készülődni.

Eddig minden versenyem valamilyen szempontból újdonság volt: a 40.5 volt az első verseny, az minden szempontból új volt. Az 5i50 volt az első rövid táv, itt a táv hossza volt az újdonság. Most itt viszont nem csak a még hosszabb táv volt új. Ez lesz az első neoprénes verseny, ez lesz az első hajós (vízből) rajt, és ez lesz az első verseny az új bringával. Ez utóbbi egy külön poszt lesz majd… egyszer…

Szóval rengeteg új dolog várt rám, és próbáltam mindre felkészülni. Az úszástól mint nagy mumustól tartottam leginkább. Napokkal a verseny előtt már néztem a vízhőfokot, és már a hét elején biztos volt, hogy kelleni fog a neoprén. Pár ember ugyan enélkül úszott, de a víz a 20 fokot alig érte el, szóval szükség volt a neoprénre. Vettem már egy neoprént 2016-ban, de az a verseny elmaradt ahol használtam volna, a többi versenyen meg nem kellett. Így összesen csak pár edzésen volt rajtam. Azonban időközben fogytam, így a korábbi neoprén már nem volt igazán komfortos. Ebay-en sikerült hozzájutnom egy megfelelő méretű Quintana Roo neoprénhez, még időben megjött, tudtam benne úszni is (egyszer), így ezt terveztem viselni Kenesén.
A hajós rajt volt a másik, ami miatt nyugtalan voltam. Tavaly az autószállító komp volt a rajthajó, úgy gondoltam idén is az lesz. De ez számtalan kérdést vetett fel: milyen magasan van a rámpa, ahonnan be kell ugrani? Milyen a fedélzet? Ha fém, akkor az tűzforró lesz a napon. Meddig fogunk aszalódni az árnyékmentes fedélzeten a fekete ruhában amíg beér a hajó? Tolongás lesz-e a rajtnál, belökjük-e majd egymást a vízbe? Megannyi kérdés, ami mind jót tett az idegállapotomnak… Mindenesetre vettem egy pár száz forintos papucsot (ez tavaly is kellett volna a Kopaszi-gáton), arra gondoltam hogy ebben megyek fel a hajóra, és otthagyom.

Időközben belátható közelségbe került már a bedepózás, így szépen lassan összeszedtem mindent. Utólag visszagondolva ebben sem volt hiba. Minden a helyén volt, minden nálam volt aminek nálam kellett lennie. Jó, mondjuk a futásra kivehettem volna a minipumpát a hátsó zsebemből, de futás közben észre sem vettem hogy ott van, csak amikor már levettem a ruhát a verseny után. A depózás a hagyományos módon történt, itt nem volt zacskózás, szépen a bringa alá pakolt mindenki. Így tettem én is, és nem is volt semmi probléma. A frissítés elhelyezése sem volt kérdéses. Minimális szilárd frissítést terveztem, zselékre és nem zero, tehát cukros kólára alapoztam a CH pótlást. Emellett persze rengeteg víz és megfelelő mennyiségű sótabletta. Kindl Gáborék új projektjét, az Enduraid-et vettem alapul, amit az app javasolt, azt próbáltam követni. Megint csak utólag visszatekintve: 10/10. Nem éheztem el, nem száradtam ki, nem görcsöltem.

A bringán kezdésnek volt egy kulacs víz, egy kulacs kóla, és egy kulacsban 12 darab High5 IsoGel egybeöntve. Egy korty gél megfelel egy tasaknak, de így lényegesen könnyebb volt adagolni, mint egyesével kibontogatni őket, elrakni a ragacsos üres tasakot, stb. Úgy terveztem hogy a frissítőpontokon csak vizet veszek fel, a többit megoldom önerőből. Tudtam hogy nekem a High5 működik, nem fordul fel tőle a gyomrom, nem fosat meg, szóval bevált.
A futás frissítésben viszont nem voltam biztos: saját vagy szervezői? Csináltam Gabinak kis egységcsomagokat: egy fél literes víz, rászigszalagozva egy zselé és egy sótabletta. Ebből csináltam hármat, a három futókör elején vettem volna fel őket – igény szerint. De tudtam hogy a pályán is bőséges frissítés lesz, a 7km-es körön négy állomás, szóval alaposan bebiztosítottam magam.

Az idő közben telt, és a versenyzők elkezdtek a hajó felé szivárogni. Nagy meglepetésemre nem a tavaly látott komp volt (nem komplett :-), hanem a Badacsony nevű normális utasszállító. Volt fedett árnyékos fedélzet meg napos is, mindez szőnyeggel borítva, szóval a papucsos sztori értelmetlenné vált. A parton felvettem a neoprént, de a deréktól felfelé még nem bújtam bele, mert ekkorra már rendesen meleg lett. A hajó bejáratánál volt a check-in, ott kaptuk meg a rajtszámmal ellátott úszósapkát is, és kényelmesen, az árnyékban ülve vártuk az indulást. Lassan mindenki a fedélzetre került, a kísérők a mólóról integettek, és nemsokára felmordult a hajó motorja. Lassan kiaraszoltunk a kikötőből, az alacsony vízszint miatt látszott a hajó nyomvonala a vízen, mert teljesen felkavarta az iszapot, és szürke csíkként kígyózott mögöttünk. A rajt 12:00-ra volt kiírva, de már jóval előtte, úgy 11:30 felé megállt a hajó a rajtterületen. Itt még benyomtam egy zselét és pár deci vizet, majd belebújtam a neoprénbe. Egy sporttárssal kölcsönönösen felhúztuk egymás hátán a cipzárat, most már kézzelfogható lett a feszültség, hamarosan rajt. Zseniális ötlet volt, hogy a nyitott fedélzetre felvezettek két locsolócsövet, amiből vagy közvetlenül a Balaton vize, vagy a hajó tartályaiból az ivóvíz, de a lényeg hogy jó hideg víz jött. Így már nem ért minket olyan sokként a Balaton vize, ami szintén hideg volt. A hajó kialakítása miatt természetesen a rajt a vízből történt, két bója vonalában kellett felsorakoznia a mezőnynek. Vérmérséklettől függően van aki a lépcsőről ugrott be a vízbe, van aki fokról fokra araszolt (én is). A szervezők kifejezetten kérték, hogy a felső fedélzetről azért ne ugráljon be senki, veszélyes, leesik a szemüveg, stb. Ehhez képest páran a fejünk felett átugorva csapódtak a vízbe, óriási sikert aratva. A hideg víz miatt úgy döntöttek a szervezők, hogy nem várjuk meg a 12 órát, ahogy mindenki elhagyta a hajót, és beállt a rajthoz elbődült a hajó kürtje, és megkezdődött a verseny. Összesen talán 3-4 percet kellett lebegni, ide-oda úszkálni, ez azért kibírható volt a hideg vízben is.

Előre megfontoltan középre, de hátra álltam így láttam ki merre úszik, és nagyjából velem azonos sebességű úszók vettek körül. Ugyan volt neoprén, de a gyorsúszásomon ez sem sokat segített, szóval maradt a mell. Edzésen próbáltam gyakorolni hogy inkább lefelé rúgjak, és ne kifelé a vízből, de a neoprén felhajtóereje nem viccelt, és gyakorlatilag minden lábtempónál kiemelkedett a lábfejem a vízből. Hol jobban, hol kevésbé. A nap végén vettem észre, hogy a lábfejem lesült, és a neoprén kontúrja is szépen kivehető. Ez a kifelé rúgás tulajdonképpen nem zavart, volt azért előrehajtó hatása is, és a lényegesen a tempómon sem rontott. Ja, a tempó. A verseny előtt, ha mondani kellett volna valamit, hogy mitől tartok legjobban, akkor az az úszás (+ első depózás) szintideje. Erre 1:10 volt megadva, ami a jó úszóknak nyilván nem jelent gondot, nekik 10-20, de akár 30 perc tartalékuk is van a szintidőig. Én úgy számoltam, hogy ha tartom a 3:00 perces tempót, és pontosan van kimérve a pálya, akkor 57-58 perc kell az úszásra, 4-5 perc max. a depózás, tehát marad még 6-8 percem a szintidőig.  De mi van, ha történik valami? Görcs? Erős szél és hullámok? Ezen azért rendesen stresszeltem magam még a rajt előtti percekben is. Aztán amikor elkezdődött az úszás, és éreztem hogy jól megy, akkor azért nyugodtabb lettem.

Az úszópálya háromszög alakú volt. Először a hajótól a partig, ki a partra a lépcsőn, pár méter futás a parton és a másik lépcsőn vissza a vízbe. Innen egy bója balra, onnan egy bója jobbra, végül vissza a parthoz. Az első partraszállásnál néztem az órát, megvolt a 3 perces tempó környéke, és tudtam hogy ezt fogom tudni tartani végig, ha semmi vis maior nem jön közbe. Az úszás innen kb. eseménytelen volt, tartottam a megszokott tempót, napoztattam a bokámat, és néztem hogy távolodik szinte mindenki. Változatosságot csak a kísérő motorcsónakok hullámai jelentettek, kicsit néha túltolták a sebességet. Voltak azért hozzám hasonló sebességűek is, sőt, végül nem én jöttem ki utoljára a vízből, 6-8 ember még volt mögöttem. Az úszás vége 1:02:31 lett, ami 3:18-as kilókat jelentett. Kicsit lassabb mint a tervezett, de még a tartalékidővel jó lehet. A depóban jó messze volt a bringa, lassú kocogással közelítettem, azért egy óra fekvés után nem esett olyan jól hirtelen felegyenesedni. Azért eljutottam a bringához, néztem az órát: nincs gond, még 7 percem van a depózásra. Nem tudtam mennyire szőrősszívűek Mukiék, de tudtam, hogy ha 1:10-nél keresztbe is húzzák a szalagot a depó kijáratánál, akkor én már kint leszek a pályán. Próbáltam tehát kapkodás nélkül de gyorsan levenni a neoprént. Ez még nyugodt körülmények között sem könnyű, az egyenetlen talajon billegve, idegesen meg főleg nem az. Főleg úgy, hogy vigyázni is akartam rá, annyira azért nem volt olcsó. Leszenvedtem magamról végre, pici lábtörlés, zokni fel, sosem bringázom, és főleg nem futok zokni nélkül. Cipő, fejvédő, rajtszám, szemüveg, pumpa, minden megvolt, mehetünk. Egy elkülönített kis kupacban volt a bringás cucc, tudtam hogy ha a kupac eltűnik, akkor minden nálam van, nem kell már egyesével végiggondolni, hogy minek kell még nálam lennie. Utolsó mozdulatként átraktam a Garmint a csuklómról a kormányra. Kikocogtam a depóból, és végre felültem a bringára. A versenyóra ekkor 1:07:31-et mutatott. Hurrá, 2:29 előny a szintidőhöz képest.

Elkezdtem tekerni, úgy éreztem, lekerült rólam a teher, most már nagy baj nem lehet. Persze elméletileg lehet még technikai hiba, vihar, akármi, de az úszáson túl voltam, innen már a két igazán szeretett versenyszám jött, mi baj lehet? Hamarosan megtudtam.
A depó után egy pár perces sík szakasz jött, majd az első emelkedő, ami kivezetett a városból a zárt pálya felé. Ezt a részt már ismertem 2016-ból, szóval nem lepett meg. Ami meglepett, hogy milyen lassan tudtam csak felküzdeni magam rajta. Már 160 felé járt a pulzusom, ez jóval a 148-as felső határ felett volt, de még itt is alig haladtam az emelkedőn. Gondoltam még nem hevertem ki az úszást, majd később beáll a megfelelő pulzus, és megjön hozzá a tempó is. Felértem a síkra, itt már próbáltam beállni egy jó tempóra, ez valamennyire sikerült is, már ami a pulzust illeti. Megvolt a 145-148, a baj csak az volt, hogy ehhez 22-25km/h sebesség tartozott csak. Valami nem volt jó. A pálya elképesztően jó lett, a lezárt 710-es út igazi autópálya minőségű volt, és csak a miénk. A probléma az volt, hogy a kör közepe táján volt egy elhúzódó emelkedő, kb. 70 métert emelkedett 5 kilométeren, szóval egyáltalán nem volt erős. Mivel kétkörös volt a bringapálya, így ezt az emelkedőt összesen négyszer kellett megmászni, mindkét oldalról kétszer. Plusz még volt pár kisebb púp is, de ezeknek normál esetben nem lett volna szabad gondot okozniuk.

De ez nem normál eset volt. Az emelkedőkön még szigorúbban figyeltem a pulzusra, ennek viszont az lett a következménye, hogy a sebesség botrányosan alacsony lett. Aztán a második körben már nem is kellett arra figyelnem hogy ne menjen túl magasra a pulzus, merthogy fel sem tudtam tornázni a 140 feletti zónába. Egyszerűen elfáradtam, nem volt erőm tekerni. És szépen sorban elkezdtek előjönni a a további problémák. A harmadik óra végére már nagyon fájt a fenekem, pedig betétes a versenyruhám, és a korábbi teszteken jól vizsgázott. De a leghosszabb tekerés csak két órás volt benne… Fájt a vállam és a derekam is, és tudtam is mitől: a könyöklő nem volt jól beállítva. Emiatt lekönyökölni alig tudtam, a teljes bringaszakasz alatt összesen kb. 20 percig voltam a könyöklőn, a többi időben a kormányt fogtam. Ez a kormány viszont nem arra való, hogy órákig fogja az ember, ahhoz túl elöl és lent volt. Gyakorlatilag egy folyamatos küzdelem volt az egész bringázás, és mivel lassan haladtam, így legalább sokáig is tartott, hogy még jobban kicsináljon. Sorban mentek el mellettem az emberek, nem emlékszem hogy egyszer is én előztem volna. Előttem egy lány bukott, mikor odaértem, már kötözték a könyökét a mentők. Pár perccel később utolért, és otthagyott mint a szart.

Abban az egyben voltam biztos, hogy legalább a frissítés rendben van. Nem voltam éhes, nem voltam szomjas, el sem éheztem, görcs sem jött. Folyamatosan tartottam az Enduraid által megtervezett ütemet, megfelelő időközönként gél, víz, sótabletta. Ez legalább működött. Az idő és a táv borzasztó lassan telt, az első kör végén nem tudtam elképzelni hogyan fogok (és mennyi idő alatt fogok) végigvergődni még egy kört. A kiszállás nem volt opció, kint voltunk a pusztában, csak pár fotós autója mozgott közöttünk, meg talán a szervezők 1-2 autóval. Macerás lett volna visszajutni velük a városba, meg főleg szégyen. Enerváltan tekertem, és azon gondolkoztam hogy nyilván ezek után semmiképp nem megyek ki futni. Feladom az egészet a picsába a bringa után, elmegyek nyalogatni a sebeimet, és elgondolkodom hogy tényleg ennyire hülye voltam, hogy odaálltam a rajthoz ilyen tudással? És én akarok Nagyatádon versenyezni két hónap múlva? Próbáltam megfogalmazni magamban a válaszokat az ismerősök kérdéseire, amiket nyilván feltesznek majd: hogy ment, milyen volt? Valahogy meg kell majd magyarázni, hogy egy vállalható úszás és egy szánalmas bringa után miért adtam fel a versenyt, amire olyan régóta vártam.

Végre véget ért a második kör, lejöttem a zárt pályáról és gurultam vissza a lejtőn, ami idefelé jövet még emelkedő volt, és ami az első pofont adta. Voltak még utánam is a pályán, de ők főleg Iron távosok voltak, középtávos már nagyon kevés. Talán fél tucat lehetett. Legurultam a partra, már láttam a futókat, és végre elértem a depó bejáratát. Lekászálódtam a bringáról, Gabi ott várt. Ki tudja mióta szobrozott ott, de itt nem akartam feladni, valahogy be kellett jutnom a depóban lévő cuccaimért. Felmarkolok mindent, egy versenybírónak szólok hogy befejeztem, és egyből ki is depózok, menjünk innen a fenébe, ezt kéne csinálni.
Felraktam a bringát az állványra, és néztem a futócipőt… Semmi erőm nem maradt, a vállaim szúrnak, a fenekemet romba döntötte a nyereg, de a lábaim tulajdonképpen rendben vannak, csak gyengék. Mi lenne… ha felfognám brick edzésnek? Valahogy lekocogok, lesétálok egy 7 kilométeres kört, ami nem öl meg az megerősít alapon, és akkor ott tényleg vége. A depóból még kiengednek, nincs késő. A versenyóra ekkor 5:24:01-et mutatott, a középtávosok egy része már a célban volt, a többség a futás második felében járt. Én meg csak most fejeztem be a bringát, ami egyébként 4:16:30 lett, 21.9-es átlagsebességgel és 138-as átlagpulzussal. Gratulálok.

Felvettem a futócipőt, a sapkát és óvatos kocogással elindultam. Gabi a kijáratnál várt. Mondtam neki hogy egy kört megyek, 7 kiló, pakolja be a cuccát az autóba, indulunk amint visszaértem. Nem tetszett neki. Azt kérdezte, ezért utaztunk ide? Ezért fizettem ki a nevezési díjat? Nem fizetik vissza a pénzt, ha már kifizettem akkor éljek is a lehetőséggel! Morogtam valamit és eldöcögtem.
A futópálya teljesen megegyezett a tavalyival. Ki a parkból, el balra a vasút mentén, pont a parkoló autónk mellett. Kicsit később frissítőpont, fordító. Vissza a versenyközpontba, frissítőpont, végig a parton, szó szerint a víz mellett. Be a házak közé, szép nyaralók mindkét oldalon. Icipici emelkedő, frissítőpont, majd vissza a versenyközpontba, ennyi volt egy kör. Lassú kocogással próbálkoztam, a 148-as pulzus volt a felső határ itt is. Ezt el tudtam érni, és tartani is tudtam. Első kilométer 6:56,  146 BPM. Hát ez nem gyors, de legalább csak kicsit fájnak a combjaim. Fogjuk fel edzésnek, ne bosszankodjunk. Második kilométer 7:47, 142 BPM. Aha, hát csodák nincsenek, ha nem volt erő a bringán, akkor miért lenne a futáson? Kis túlzással ennél gyorsabban tudok sétálni, de azt nem akartam. Erőltettem a futómozgást, egyre jobban fájt a combom, de a többiek is futottak, és nyilván nekik is megvolt a maguk baja. Tulajdonképpen eseménytelen volt a futás, és lassan körbeértem. 53:12 a kör, átlagtempó 7:34, átlagpulzus 145. A terv szerint itt befejeztem volna. De nem vitt rá a lélek. Fájt? Persze, de kinek nem? Felvettem a frissítőt Gabitól, nem éreztem még szükségét, de legyen nálam, mert hosszú lesz a második kör is… nem tudtam nem kimenni egy újabb körre. Semmilyen racionális indokot nem mondhattam, ami amellett szólt volna, hogy kiszálljak. Mentem tovább. Újra ki a parkból, el a vasút mellett, és itt jött a baj: valami történt, és egyik pillanatról a másikra borzalmas  hányingerem lett. Fél perc múlva már pakoltam is a cuccot a bokorba. Hát, könnyebb ha már kint van… Egyből jobb lett a gyomrom, nem tudom mi volt neki sok, de megoldotta a problémát. Ennek örömére frissítettem egyet, sok víz, egy zselé, egy sótabletta. Reméltem, bent marad. Bent maradt.

Egyre lassabban teltek a kilométerek, lassan eljött a tizedik is: 7:43, 143BPM. Erre a tempóra tudtam beállni. Lassítani nem volt értelme (innen mégis hová?!), akkor csak jobban fájtak a combjaim a becsapódásnál. Gyorsítani nem tudtam, mert egyből felugrott a pulzus a határ fölé. Kényszerpályán voltam, ezen kellett haladnom. Tizenegyedik kilométer: 7:57, 143BPM. Ez már túl van a féltávon. Minden fáj. Előznek, de én is előzök sétálókat. Nem fordulok meg megnézni, hogy középtávosok vagy leendő Ironmanek. Futunk még majd szembe egymással, elég ha akkor tudom meg. Tizenharmadik kilométer, közel a második kör vége: 7:56, 143BPM. Legalább egyenletes, ennyi pozitívumot fel tudok fedezni benne. Még egy kicsit a házak között, és már látszik a chipszőnyeg. Megvan a második kör is: 54:00, 7:41, 145BPM. A versenyóra állása 7:14:17. Reális esélyem nincs a 8 órán belüli célba érésre, ehhez 45 perces kör kéne, ez egyértelműen képtelenség. De itt már elhatároztam hogy végigcsinálom, legyen meg a táv. Ha nem engednek befutni, akkor elfutok a parkolóba, bárhova, de most már meg kell lennie a harmadik 7 kilónak is. Felvettem a frissítést Gabitól, de nem éreztem szükségét, már csak a kólák tartottak életben, amik minden frissítőponton ott voltak. Tizenötödik kilométer: 7:41, 145BPM. Mintha odaszögezték volna. A mezőny egyre szellősebb, távolról hallom hogy a szpíker újabb és újabb célba érkezőket köszönt, lassan befutnak az Iron táv legjobbjai is, de a középtáv nagy része már bent van. Én meg még minimum fél órányira. Utoljára fordulok a vasút mentén, megköszönöm a lányoknak a segítséget, ők bíztatnak, nincs már sok hátra. Hát azért ezzel vitába szállnék…

Félve futok át a versenyközponton, egyértelmű hogy nem lesz meg a szintidő, vajon kiengednek még a kör második felére? Ki. Újabb korty kóla, ez erőt ad az utolsó 4 kilométerre. De főleg a tudat ad erőt, hogy már csak 4 kilométer. Tizenhetedik kilométer: 7:24, 147BPM. Jobb tempó, arányosan magasabb pulzus. Most már belefér, de ez nem ment volna az első két körben. Vagy ha ment is volna, nagy megborulás lett volna belőle. Közeledik kör legtávolabbi pontja, itt is elköszönök a frissítőponttól, még pacsizunk is. Belátható közelségbe került a cél, de már nagyon fáj minden. Mindkét combom és lábszáram odavan. Tizenkilencedik kilométer: 7:17, 149BPM. Most már minden mindegy, akár négykézláb is. Közel a huszadik kilométer, nézem az órámat, letelt a 8 óra. Nem lesz meg a szintidő, de ez már az első kör végén egyértelmű volt. Huszadik kilométer: 7:16, 148BPM. Nem megy gyorsabban, nem tudom feljebb tolni sem a pulzust, pedig még mindig 190 a maximumom edzésen. Már kint járok a parton, látom a célkaput, de még olyan messze van, és csak lassan közeledik. De azért jön és jön. Huszonegyedik kilométer: 5:30, 161, ez a vég. Már nem tudok kontrolláltan futni, szerencse hogy nem akadnak össze a lábaim, és nem vágódok el a chipszőnyegen. Még pár lépés, és átfutok a kapu alatt: 8:05:04. Az utolsó kör 50:47, 149BPM.

A lányok a nyakamba akasztják az érmet, de tudom hogy nem szolgáltam rá. Két okból sem: egyrészt nem volt meg a 8 óra, másrészt ez a produkció, beleértve a felkészülést is, nem érdemel érmet. De nem adom vissza. Erre sem visz rá a lélek, ahogy feladásra sem vitt rá. Most itt lóg egy kiemelt helyen, intő példaként néz rám, nem a büszkeség jut róla eszembe. Egy szót sem szól, de így is tudom mit mond:

“Kegyes voltam hozzád, és ezt most megadtam neked. De nem érdemelted meg, és legközelebb már nem lesz irgalom ha nem tiszteled a távot. Akkor majd duplán fogsz megfizetni ezért is.”

Nem tudok ellentmondani neki, igaza van. Így, közel egy évvel később van csak bátorságom megnézni és összesíteni, hogy milyen felkészüléssel álltam oda a rajthoz. Persze ezt el is hallgathatnám, de ennek épp az a lényege, hogy szembe kell nézni a tényekkel:

Úszás: 2300m
Bringa: 202km
Futás: 174km

Ezekhez nem lehet semmit hozzáfűzni, és nem is kell. A verseny után pár napig nem esett jól a lépcsőzés, a combjaim regenerálódása tartott a legtovább. De szerencsére (és ez tényleg csak a szerencsének köszönhető) semmilyen sérülést nem szedtem össze. A következő héten lemondtam a nagyatádi szállást, és írtam Herr Évinek, hogy a nevezésemet is töröljék. Tanulság tulajdonképpen nincs, csak közhelyek: nem kell hülyének lenni, és felkészületlenül nem szabad rajthoz állni, mert abból csúnya dolgok lehetnek. Most nem lettek, de ez nem rajtam múlott.

Két hét van még a 2018-as Balatonman Keneséig. De az egy egész más történet lesz.

---

A kapcsolódó Facebook poszt alatt tudsz hozzászólni:
https://www.facebook.com/tri40plusz/posts/366471490529903