Mindig ez a legnehezebb, elkezdeni egy beszámolót. Főleg olyankor, ha már előre lehet tudni, hogy nem lesz kerek egész a történet. Mint ahogy ez sem, mert ez a történet a bringa 138. kilométeréig tartott csak. De azért sok minden történt, szóval csak lesz ebből is valami. Még ha nem is olyan hosszú, mint a tavalyi volt. Mondjuk ezt a vesszőfutást talán nem is érdemes olyan hosszan taglalni…

A történet valahol Kenese végén kezdődik. Az a verseny olyan volt amilyen. Nem volt rossz, de sok szempontból nem olyan lett mint vártam. Akkor és ott abból a versenyből csak annyi következtetést lehetett levonni, hogy nem kell elvetni egyből Nagyatád lehetőségét (mint 2017-ben), de még sok munkát kell elvégezni a hátralévő bő két hónap alatt. Ez így is történt, folytatódtak az edzések a már megszokott módon. Néha úszás (igen, tudom…), hét közben rövid de intenzív edzések Zwiftben, hétvégén pedig hosszú bringa és hosszú futás kint.

A hétvégi bringák többnyire a már bejáratott Agárd-M6-Agárd TT pályán, vagy az Agárd-Pusztaszabolcs-Velence-Pusztaszabolcs-Agárd útvonalon zajlottak. Ideális edzőterep, mert az út jó, a forgalom kicsi, és mivel már sokszor mentem arra, van összehasonlítási alap a különböző tekerésekkel. Júliusban társaságra is szert tettem pár edzés erejéig: csatlakozott hozzám két kis teknőctársam, Dorka és Cilla, akikkel (bár más-más tempóban) de mégis egyszerre gyűrtük a kilométereket. Az edzések megfelelő periodizációval voltak felépítve, ebben sokat segített a Training Peaks, és a számok egyre jobbak lettek, szóval úgy tűnt hogy készen állok Nagyatádra. Persze ahogy tavaly a szögbe lépés, úgy idén is volt olyan esemény, ami nem hiányzott. Pont két héttel a verseny előtt egy teljesen ártalmatlan helyzetben sikerült elesni, vagyis inkább eldőlni a bringával. Csúnyán levertem a térdemet, de nem is ez volt a fő gond, hanem hogy irgalmatlanul odaütöttem a jobb oldali IT szalagomat, amivel sok-sok éve már volt probléma. Az elmúlt, de tudtam hogy ha ismét megsérül, akkor az nagyon lassan gyógyul. Jegeltem, krémeztem, gyógyszer vettem be rá, és főleg pihentettem. Az utolsó két hétben így sem futás, sem úszás nem volt, csak pár laza görgőzés, és egy kinti tekerés.

Időterv nélkül nincs verseny, így volt ez most is. Igaz, a tavalyi beszámoló végén írt tervet már kb. áprilisban elvetettem. Az 1:45-ös úszásra eleve semmi esély nem volt, mert tavaszig egyszer sem voltam úszni. A 6 órás bringát is el kellett vetni, a 6:40 volt a kitűzött cél. Az ehhez szükséges 26 körüli átlagnak az edzések alapján mennie kellett, de úgy, hogy bőven marad erő a futásra. Ebből következően a futáson 4:45 tűnt reálisnak. Ezek mind olyan becslések, amik a megelőző tesztek és edzések alapján megalapozottak voltak. Tavaly is jók voltak a becsléseim, nem volt okom kételkedni bennük idén sem. És ezek alapján egy <14 órás idő is elérhetőnek tűnt. Alapvetően 3 céllal mentem oda: egyrészt célba érni szintidőn belül, másrészt akárcsak 1 másodperccel is, de jobb időt menni mint tavaly. A harmadik cél a 14 órán belüli idő volt.

A verseny hetében már szerdától szabadságon voltam, próbáltam pihenni. És ekkor kezdődtek a gondok. Az utolsó előtti hét második felében, illetve a teljes utolsó héten rámtelepedett valamilyen furcsa, nyomasztó gyengeség. Ez nem a szokásos verseny előtti izgalom volt, mint ami általában lenni szokott. Ez más volt: egy kellemetlen mindent átható, szinte fizikai gyengeség érzés. Szó szerint gyenge voltam, pedig az edzésekből fokozatosan vettem vissza, pont hogy erősnek és energikusnak kellett volna lennem. Ez az érzés végigkísérte az utolsó 10 napot, és pénteken a helyszínen csúcsosodott ki. Ott már gyakorlatilag egy “mit keresek én itt?” érzésem volt, idegennek éreztem magam a versenyzők között. Akkor úgy voltam vele, hogy most nem lennék képes 100 métert sem úszni, vagy 10km-t sem bringázni. És az volt a legnagyobb baj, hogy nem tudtam ennek mi az oka.

Visszatérve az utolsó napokra, az összekészülés zökkenőmentes volt. 3db A/4 oldalnyi listám volt mindenféle kereszthivatkozással. Aprólékosan pakoltam össze a swim/bike/run zacskót, a frissítést, az egészségügyi dobozt (kb. egy komplett gyógyszertárnyi gyógyszerrel, krémmel, mindennel), a ruhákat, a kütyüket, a kajákat, szóval mindent elraktam rendszerezve szépen. Csütörtök délutánra már minden útrakész volt. Pénteken reggel felvettük előbb Vikit, majd Tamást, és így négyesben érkeztünk Nagyatádra. Elfoglaltuk a szállást, majd elmentünk ebédelni, végre együtt volt az egész teknőc csapat. Meglepő módon volt kedvem enni (igaz, azért módjával), mert tavaly ilyenkor csak komoly küzdelem árán sikerült legyűrnöm pár falatot. De a nyugtalanító érzéseim nem múltak el.

Leadtuk a futócuccot, felállítottuk a sátrat a futópálya mellett, majd eljött a megnyitó ideje. Ezt mindig szeretem, hihetetlenül jó a hangulat, nagyon inspiráló. De ennek is vége lett, és egy gyors csapat-megbeszélés után már mindenki ment a szállásra. Ott még összeraktam a kulacsokat, de sok teendő már nem volt, csak megpróbálni pihenni valamennyit a hajnali 4-es ébresztőig. A kulacsoknál a tavalyi elvet követtem, és 3 kulaccsal terveztem berakni a depóba a bringát: egy zselés (7 zselé vízzel higítva), 1 kólás, 1 vizes. Az izó ital amit a nyári edzéseken teszteltem nem volt rossz, de nem győzött meg teljesen, így maradtam a költségesebb, de már sokszor bizonyított High5 zselénél. Így telt el az este, és következhetett az alvás. De nem következett…

Tavaly – igaz, engem is meglepett – nagyon könnyen elaludtam. Ez most nem ment. 22 órától legalább éjfélig, de talán még tovább is csak forgolódtam. Utána elaludtam, de az sem volt igazi alvás, félig éber voltam, felébredtem többször is. Hamar eljött a 4 óra, épp akkor, amikor már igazából el tudtam volna aludni. Néha vannak alvászavaraim, de most nem akartam altatót használni, mert az után legalább 6-7 óra alvásnak kéne következnie, de itt ennyi idő nem nagyon volt. Úgy keltem fel, hogy azt sem tudtam merre vagyok arccal előre. A versenynapokon szokásos Red Bull és reggeli sem ment le könnyen, de sok idő nem volt ezzel tökölni, mert 5 órai lecuccolást, és 5:15-ös indulást terveztünk. Ez sikerült is, és eseménytelen, ködös út után meg is érkeztünk nem sokkal negyed hét után Gyékényesre.

Nagyon szép időnk volt ekkor már, tökéletesen kék ég, szélcsend, 20 fok, szép napnak ígérkezett az előttünk álló. Jó nap ez a halálra. Szépen sorban mentem végig a feladatokon, nem kellett kapkodni, mindenre volt idő. A bedepózás gördülékeny volt, bár őszintén szólva, szerintem nem volt jó ötlet a fogasos megoldás helyett a földön elhelyezni a bringás zsákokat. A depóban a földön 50 rajtszámos szekciók voltak kialakítva. Gondolom a szervezők meghatároztak egy átlag zsákszélességet, ezt megszorozták 50-nel, és ennyi hely volt két tábla között. Én a 298-as számú zsákot szerettem volna lerakni. A tábla előtt a 294-es volt, közvetlenül a táblához préselve. A 294-es és a tábla közötti nulla helyre kellett volna még bekerülnie a 295-300 számok közötti 6db zsáknak. Nagynehezen beraktam a zsákomat, úgy, hogy a mellettem lévőt ne bolygassam, és csak reménykedtem benne, hogy mire kijövök a vízből, még ott lesz, nem borítják ki, nem lépnek rá. Hát, ezek közül nem mindegyik teljesült, mint utólag kiderült.

A depózás után már nem sok idő maradt. Felvettem az úszóruhát, vazelint kentem szokás szerint a megfelelő helyekre, és már indulni kellett a chek-in irányába. Előtte még megpróbáltuk felrakni a rajtszám matricát a karomra. Az egyiket szokás szerint elrontottuk, mert nem vettük le a hátlapját, így az ment a kukába. A másik viszont olyan jó lett, hogy két nappal később is alig bírtam lemosni mindenféle oldószerrel. Eljött a check-in, majd nem sokkal később a rajt is. Szokás szerint hátra álltam, sok zöldsapkás elsőbálozó volt körülöttem, de voltak sárgák is páran. A Final Countdown alatt már igazán emelkedett volt a hangulat. Látni a mögöttem álló tagbaszakadt sporttársat sírni, ez mindent elmond arról a soha sehol máshol át nem élhető érzésről, ami a gyékényesi rajtot jellemzi. De ennek is vége lett, jött az 1492, és már el is dördült az ágyú.

Az eleje persze rohant a vízbe, mi hátul inkább szépen besétáltunk, majd amikor már mellig ért, akkor már muszáj volt úszni. Ez soha nem lesz a kedvenc számon, az a mérhetetlen unalom ami ezt a két órát jellemzi, azt nem fogom tudni soha megszeretni. Lassan kialakult hátul a mezőny, szépen felvettük a komótos utazótempót. Próbáltam lábvizet keresni, találtam is egy megfelelőnek tűnőt, és így haladtunk az első bója felé, ami a kiírás szerint 600 méternél volt. Kicsivel 18 percen túl értünk oda, ez teljesen jó. A 800-at jelző bójához 25 percnél értünk, ez is jó. Az 1100-as bója felé menet én is túl közel mentem a nádhoz, és nekem is sikerült megtalálnom a homokpadot, amiről Norbi beszélt. Utána jött a hínáros rész, tudtam hogy a második körben távolabb kell úszni a nádtól, hogy ezt kikerüljem. A bójánál 35 percnél fordultunk, még ez sem rossz. Megint jött egy hínáros rész, és miközben épp egy hínárt szedtem le a nyakamról, észrevettem hogy valahol korábban elhagytam a nyakláncomat. Jó előjel…

Haladtunk tovább és már félúton jártunk a bója és a part között, amikor lekörözött minket az élboly, ahogy arra számítani is lehetett. Nem volt ebből probléma, és nemsokára mi is elértük a partot. Bandi bácsival együtt jöttem ki a vízből, 59:23 lett az első kör, ez 3:08-as tempó. Mielőtt visszamentem volna a második körre, felvettem Gabitól a frissítőt, ami két zselé volt vízben feloldva, és gyorsan meg is ittam. A második körben már szellős volt a mezőny, próbáltam utolérni azt a lábvizet amin az első kör végén jöttem, de nem sikerült, a frissítés alatt kb. 25 méterre került tőlem, és nem éreztem magamban az erőt a felzárkózásra. Ez azt jelentette, hogy vagy megvárom míg valaki utolér, vagy megyek végig egyedül. Nyilván az utóbbi mellett döntöttem, ez persze nem tett jót a sebességemnek. Lassabban értem el a 2500-as bóját mint terveztem, annak ellenére, hogy erősebben úsztam mint az előző körben. 2700-nál majd 3000-nél is elmaradtam a tervtől, és ez azért volt fájdalmas, mert ez már nem az a könnyed “a világból is kiúszom vele” erőkifejtés volt, hanem annál jóval kellemetlenebb. Az utolsó 800 méter alatt utolért a váltósok eleje is, hát ott volt minden. Míg a profik szépen úsztak el az egyéniek mellett, addig a váltósok keresztbe-kasul, felettünk, alattunk, mindenfelé. Az egyik úgy markolt rá a bokámra, hogy azt hittem levette rólam a chipet, le kellett nyúlnom megnézni hogy megvan-e.

De ha nagyon lassan is, de közeledtünk a kapu felé, és végül egy rettentő 2:05:22-es idővel jöttem ki a vízből. Ez összességében 3:29-es tempót jelent, ha a táv 3800 méter volt. Mert a verseny után több helyről is hallottam hogy nem voltak jó helyen a bóják, és a táv több volt ennél. Aki gyorsban úszott, az esetleg kommentben leírhatná majd hogy ő mennyit mért, mert nagyon érdekelne. Érzésre jóval a komfortzónámon kívül úsztam, nehéz elhinnem hogy ennek ellenére még a tavalyinál is rosszabb idő kerekedett ki belőle.
Elgyötörten jöttem ki a tóból, és vánszorogtam az öltözőbe. Ahogy sejteni a lehetett, a bringás zsákom kissé viharvert lett, gondolom páran ráléptek, belerúgtak, de benne volt minden, úgyhogy nem lehetett okom panaszra. A sátorban szokás szerint Bandi bácsival, Fröhlich Henrikkel öltöztem. Egy zselé és egy kis rizskoch volt a depós menü, öltözés közben ezeket termeltem be. A depózásom most 10:25 lett, két perccel jobb mint tavaly, de az úszásom meg néggyel rosszabb lett, szóval 2:15 körül kezdtem el a bringát. 5 percet hagytam a szintidőben a tavalyi 8-hoz képest.

Kitoltam a bringát a depóból, kellemes volt a feltöredezett, kavicsos betonon gyalogolni a felszálló vonalig, és elindultam. Bringán a tavalyihoz képest eggyel több kontrollom volt: a pulzusmérő mellett, már ott volt a wattmérő is, ami az edzéseken is sokat segített, és a terveim szerint itt is segített volna. Segített is: segített rádöbbenteni, hogy ez ma nem az én napom. Elindultam egy óvatos alacsony pulzussal (140 körül) mint tavaly, de nem esett jól már ez sem. Perceken belül kiderült, hogy ehhez a pulzushoz jóval kisebb sebesség párosul mint az előző évben, valami nem volt kerek. Enyhén dimbes-dombos volt az út, nem akartam erőltetni semmit, az első 15-20 percet arra szántam hogy megszokjam a tekerést, kicsit regenerálódjak az úszás után. De az továbbra is aggasztó volt, hogy a 140-150 közötti pulzus fenntartása nehéznek bizonyult, és mindezek mellé olyan watt értékek (és ebből következően sebességek) társultak, amik máskor a 120-125-ös pulzusra jellemzőek.

Valami nem volt jó.

Próbáltam végiggondolni mi lehet a baj. Első gondolatom a kaja volt, ettem-e rendesen? Erre csak igen lehetett a válasz, ettem előző nap, ettem reggel a hotelben, volt zselé úszás előtt, közben és után is, tehát nem éhezhettem el a verseny 3. órájára. Lehet még a szél, ez magyarázat lenne az alacsonyabb sebességre, de nem magyarázza meg, hogy miért 30%-kal alacsonyabb wattokat tekerek az adott pulzuson. Nem jutottam sokkal előrébb, tekertem tovább, és reméltem hogy helyükre kerülnek a számok. Közben sorban előztek meg az első váltósok, mindenkitől kaptam egy hajrát, ezúton is köszi! Jöttek szép 2-3 fős bolyok is, szintén az élmezőnyben, de hát ez egészen addig így lesz, amíg a versenybírók nem veszik ezt is komolyan, és nem használják a kék lapot.
A következő említésre méltó az volt, amikor valamelyik településre érve a rendőr hevesen integetett jobbra, majd amikor már bekanyarodtam, akkor kiabált utánam, hogy nekem balra kell mennem, ő az autóknak integetett…

Mentem ahogy tudtam, lassan fogytak a kilométerek. Tartottam magam a tervezett frissítéshez, számtalan edzésen és versenyen bevált, miért épp most, élesben változtatnék rajta? Meg hát lehetőségem sem nagyon volt változtatni, mert csak az volt nálam ami. És messze volt még a nagyatádi frissítőpont. Lassan utolértem pár embert, olyanokat akik lényegesen jobban úsztak nálam, de bringán lassabbak voltak. Nem sokkal később utolértem Bandi bácsit is, hajrá, mondtuk egymásnak. Nem éreztem valami jól magam, de próbáltam átlépni ezeken az érzéseken, és tenni a dolgomat. Az járt a fejemben, hogy nem dől össze a világ ha 6:40 helyett lesz egy 7 órás (mint tavaly), vagy kicsivel rosszabb bringás időm. Aztán az események rossz irányba kezdtek fordulni, elkezdtem émelyegni, kicsi fekete foltok ugráltak a szemem előtt, és éreztem hogy nem jó a gyomrom. Egyre rosszabb lett, és már csak annyi időm maradt hogy lehúzódjak, szerencsére volt ott épp egy bekötőút, és gyorsan kihánytam mindent, ami bennem volt. Ez kissé sokkolt, futáson már volt erre példa, de bringán még soha nem kellett hánynom.

Nem tudtam mi lenne most a jó, de azt tudtam hogy kell kaja, mert anélkül nem hogy 180-at nem fogok tudni menni, de még Nagyatádra sem érek vissza. Ittam egy adag zselét, bevettem egy sótablettát, ittam vizet, és reméltem hogy megkönnyebbült a gyomrom. Nem pont így történt. Visszaálltam a 140 körüli pulzusra, visszaelőztem Bandi bácsit, de alig telt el 40-45 perc, és újból félre kellett állnom. Ennek már a fele sem volt tréfa, egy hányás még belefér, de nem sokkal utána még egy, ez már így nem jó. Itt kicsit átgondoltam az életemet, mi lehet ez, mit tudok tenni, mik a kilátások. Kb. 5 perc alatt szedtem össze magam, túl voltam rajta, ittam egy kis kólát, abban is van üzemanyag, és érzésre jobban is lett tőle a gyomrom. Érzésre. Mert újból eltelt fél óra és, miután harmadszor is megelőztem Bandi bácsit, ismét jött aminek nem kellett volna jönnie. Ez azért volt különösen rossz, mert közben persze folyamatosan lassultam, hisz nem maradt meg bennem semmi, és így az utolsó szénhidrát-morzsákat is az út szélén hagytam, anélkül meg nehéz menni. Ekkor még mindig kb. 15 kilométer volt Nagyatádig, és ez egy mérhetetlenül hosszú távolságnak tűnt.

23-24 körüli sebességgel vonszoltam magam, de olyan erőkifejtésnek éreztem ezeket a 100 körüli (!!!) wattokat, mintha valahol az FTP környékén lennék. Így, vert seregként értem be a nagy körről 2:50 alatt, 25.1-es átlagsebességgel. Átlagpulzus 148, átlag teljesítmény 108. Utólag visszagondolva tulajdonképpen itt már minden eldőlt, de akkor nem volt lelkierőm kiállni. Szuper kis frissítőcsapatom már várt a zselés és kólás kulacsokkal, velük sem tehettem meg, hogy abbahagyom. Így elindultam az első kis körre. Ami persze ugyanolyan gyötrelmes lett, mint a nagy kör. Az elkerülőn odafelé még jó volt, mert lejtett, de visszafelé már szenvedős volt, és a körből még csak 4km telt el. Mentem tovább Segesd felé, de nem sokkal a fordító előtt jött a negyedik félreállás. A maradék lelkesedésem is elfogyott, üres gyomorral nem lehet még 90 kilométert tekerni, és utána futni rá egy maratont. Egykedvűen indultam tovább, ezt a kört még be akartam fejezni, közel volt már a fordító. Előtte párszáz méterrel értem utol Cillát, aki a “te mi a fenét keresel itt?” kérdéssel üdvözölt. :-) Elhiszem a meglepődését, már rég meg kellett volna őt előznöm, kb. a második hányás környékén. Nem volt kedvem kifejteni mindent, de jeleztem neki hogy bajok vannak, és valószínű hamarosan vége az idei versenyemnek.

A fordító után az tartotta bennem a lelket, hogy már csak 15km van hátra ebből a kálváriából. Lassan, nagyon lassan fogyott a távolság és még kevesebb erő volt bennem mint eddig. Talán csak 1-2 embert előztem meg, engem viszont folyamatosan előztek. Túlélő üzemmódban értem vissza Nagyatádra. A kör ideje 1:37 lett, az átlagsebesség 23.2 lett, az átlagpulzus 138, az átlagteljesítmény 91. Gabiék feladták a frissítőt és tulajdonképpen magam sem értettem hogy miért, de kimentem a második kis körre is. Az elkerülő már odafelé, a lejtős részen sem esett jól, semmit nem tekertem, csak gurultam. Az emelkedős részen már kistányérra kellett váltani, és a közepén meg kellett állnom pihenni. Megint csak utólag visszagondolva, itt már meg kellett volna fordulnom, és befejezni. De nem tettem, elmentem a fordítóig, majd onnan vissza a körforgalomig. Itt hoztam meg a sokadik hibás döntést, és a körforgalomnál nem balra, hanem jobbra fordultam. Nekiindultam ismét a segesdi útnak, de kb. olyan sebességgel, mintha a boltba indultam volna kerékpárral. Minden pedálfordulat nehezemre esett. Próbáltam nagyon könnyű áttételbe váltani és pörgetni, de az sem volt jó, mert egyszerűen átforgatni sem volt erőm a pedált, így visszaváltottam egy nehezebbe, arra kellett törekednem, hogy minél kevesebbszer kelljen körbehajtani. Ennek viszont hamarosan meglett a böjtje a segesdi emelkedőn. Az alacsony fordulatszámos erőltetéstől ismét fájni kezdett a jobb oldali IT szalagom, amire azt hittem hogy két hét alatt meggyógyult. Valószínű hogy meggyógyult annyira, hogy normális körülmények között nem újult volna ki a fájdalom, de ezek most nem normális körülmények voltak. Csigalassúsággal értem el a fordítót, majd indultam vissza Nagyatádra. Minden fordulatnál fájt a térdem, és ha ez nem lett volna elég, mindkét combom görcsölni kezdett. A kaja nélküli sanyargatást nem bírták tovább, és jelezték hogy ideje szembenézni az ítélettel.

Nem tudtam hogy lehet-e még rosszabb, de még ezt is lehetett fokozni. Ekkor jártam kb. a bringa 6. órájának vége felé, és kegyetlenül elkezdett fájni a fenekem is. Nyilván olyan nadrág volt rajtam, amiben tudtam hogy tudok ennyi időt tekerni, de nyilván nem úgy ültem a nyeregben mint kellett volna, és ennek ez lett az eredménye. Félig állva tekertem, ekkor a görcs peremén billegett mindkét combom, félig ülve, de ekkor meg nagyon fájt ülni, és 5-6 tekerés után újból fel kellett állnom. Így telt el az utolsó szakasz Nagyatád felé. Beértem a körről a frissítőponthoz, és mondtam a segítőimnek, hogy ez ma ennyi volt. Próbáltak lelket önteni belém, hogy van még esélyem szintidőre beérni a bringáról ha kimegyek a harmadik körre. De mondtam, hogy kb. értelmetlen nekiindulnom, mert ebből egyrészt komoly sérülés lesz, másrészt futni egész biztos nem tudnék ezzel a térddel. Nagyon csalódottak voltak, ők mindent megtettek, hajnali 4 óta talpon voltak, és ezért nem lehetek nekik eléggé hálás! Gabi, Tamás, köszi! Ez nem rajtatok múlott. A második kis kör ideje 1:41 lett, az átlagsebesség 21.2, az átlagpulzus 129, az átlagteljesítmény 77. Erről többet nem is lehet mondani. Talán a gyalázatos lenne a legjobb jelző rá.

Innen már gyorsan történtek az események. Visszasétáltunk a parkolóba, lemostam magamról a sót (a szégyent sajnos nem tudtam), és letelepedtünk a futópálya mellett felállított bázison. Ekkor kezdtek szállingózni hozzám a hírek, hogy sokan feladták már előttem is a versenyt, és sajnos Dorka is köztük volt. Ne búsulj, jövőre úgyis ott leszünk megint. :-) És ahogy hallottam, sok nagy név is elesett. Ez engem akkor nyilván nem vigasztalt, de ez részben magyarázatot adott rá, hogy a legjobbak is járhatnak így, hát még én. Sokat nem tudtam ezen akkor agyalni, sokkal érdekesebb volt a verseny. Ekkor még 3 egyéni versenyzőnk és egy váltónk is a futópályán volt. Fura volt félig kívülállóként nézni a versenyt, eddig vagy segítő voltam mindig, vagy versenyző, néző még sosem. De azért jó volt látni Bence <11 órás idejét, Norbi kitartó menetelését, Vikit, aki mosolyogva futotta végig a váltóból rá jutó maratont. És persze Cillát, aki a keménynél is keményebb volt, és csak ment, ment, egészen a célig, és most már két diplomája van vasból.

Furcsa vége lett a napnak, mert az igazi befejezés elmaradt, a tűzijátékon sem éreztem hogy nekem szólna. Másnap kihagytuk a díjkiosztót és a záróünnepséget is, és kis logisztikázás után elindultunk haza. Itthon aztán letöltöttem az adatokat az órából, megnéztem mit mértek a chippel, és megpróbáltam szembesíteni magamat a számokkal. Hát, volt már ennél kellemesebb feladatom is. Ami biztos, hogy az úszásom tavaly óta nem javult, nem romlott. Az időeredmény rosszabb lett kb. 4 perccel, de ha elhiszem (amit oly sokan állítottak) hogy a pálya elérte a 4000 métert is, akkor nincs okom panaszra.

A bringa más téma. Egészen a verseny előtti hétig lényegesen jobb erőben voltam mint tavaly. Ez biztos. 1200km-rel többet mentem ebben a felkészülési időszakban mint tavaly, az edzések sokkal okosabban zajlottak, minden jónak tűnt. Az utolsó hétre fordulva aztán valami történt, valami elromlott, és jött a már említett gyengeség. A versenyen kicsit jobban erőltettem az úszást mint tavaly, nem esett jól a második kör már, de egészen biztos nem öltem le magam annyira a tóban, hogy már a bringa eleje is ilyen szarul menjen. Amikor kiálltam a bringáról, sok emberrel beszéltem, és az első kérdése mindenkinek az volt, hogy ugye a meleg miatt lettem rosszul? Nekik is csak azt tudtam mondani, hogy éreztem a meleget, persze, de egyáltalán nem szenvedtem tőle. Persze nyilván lehetséges, hogy a háttérben mégiscsak a hőség húzódott meg mint probléma, és úgy húzta keresztül a terveimet, hogy észre sem vettem. De a folyadék és kajabevitel a már kitesztelt módon ment, és az eddig mindig működött. Nem hiszem hogy tudtam volna még többet inni, vagy még jobban hűteni magam, mint ahogy csináltam.

Napokkal később jutott eszembe, hogy minden hosszú (mondjuk 4+ órás) verseny előtt be szoktam venni pár széntablettát, megelőzendő a verseny közben esetleg kialakuló hasmenést. Ezt időtlen idők óta így csinálom, régen az MTB maratonok előtt is használtam, de hosszabb futások előtt is. Ez most is így volt, és elgondolkoztam, hogy okozhatta-e ez a kaja nem megfelelő felszívódását? De ha emiatt volt, akkor miért csak most, miért nem volt még ebből soha probléma? Eddig szerencsére sosem volt gyomor problémám semmilyen versenyen, nem kellett rohannom a mobilvécébe, és ezt mindig annak tudtam be, hogy a szén segített. Lehetséges volna, hogy most pont ez okozta a bajt, és meggátolta a hasznos anyagok felszívódását is? De akkor tavaly miért nem? Kenesén miért nem? Erre már soha nem fogok választ kapni.

Nem lehet mindig minden jó, tudtam hogy egyszer el fog jönni egy be nem fejezett triatlonverseny is. De azért nem bántam volna, ha ez nem pont Nagyatádon történik. Most megtörtént. De a nap felkelt augusztus 11-én is, és ahogy pont 20 éve, kicsit megfogyatkozott számomra most is a fénye, de így egy héttel később már elmúlt a csalódottság, és előre kell tekinteni. Persze hétfőn és kedden sokat töprengtem, hogy mi lett volna ha kimegyek az utolsó körre, és hogy biztos jól döntöttem-e. Más volt megélni ott a pályán a történteket, és más 3 nappal később kipihenten átgondolni, hogy most mit tennék. De akárhányszor végiggondoltam, mindig arra jutottam hogy ott és akkor ez volt az okos döntés. Egy többhetes, vagy párhónapos sérülés árán eljutni a futás feléig, vagy akár a célba is, nem biztos hogy megéri. Az nem dicsőség, hanem felelőtlenség az én felfogásom szerint.

Úgyhogy ennyi. Erre az évre nem tervezek már több triatlonversenyt. Jövőre, mivel Kenese átkerült őszre, megcélzom majd valószínűleg Keszthelyt, ott még nem voltam, és mindenki ódákat zeng róla. Utána pedig augusztus 8-án 7:30-kor ott toporgunk majd a parton, és várjuk az ágyúlövést.

---

A kapcsolódó Facebook poszt alatt tudsz hozzászólni:
https://www.facebook.com/tri40plusz/posts/659358754574507