2020 Nagyatád eXtremeMan – Bízz magadban te hitvány szar!

Csak tudnám miért van az, hogy minden beszámolót úgy kezdek el, hogy fogalmam sincs mit kéne írni, aztán a végére mégis olyan hosszú lesz, hogy van aki elretten tőle, és el sem olvassa. Hogy ők járnak-e jobban, azt nem tudom… Mindenesetre ezeket jó megírni, talán valaki tud belőle hasznosítani valami infót, esetleg elkerül olyan hibákat, amiket nekem nem sikerült. Vagy olyan dolgokra is felhívja a figyelmet, amiről sehol nincs szó, de mégis lehet jelentősége. Mert ugye az okos más kárán tanul. Persze ezeket magamnak is írom, később jó lesz felidézni az emlékeket, jó lesz egy kicsit nosztalgiázni.
Nagyon lassan készült el, és vigyázz, nagyon hosszú! Sőt, még annál is sokkal hosszabb!

Szokás szerint nézzük, hogy mi történt a tavalyi eXtremeMan óta. Ahogy akkor is írtam, több versenyt már nem terveztem arra az évre. A Budapest Maraton elvileg tervben volt még akkor, amikor azt hittem hogy célbaérek Nagyatádon, és lesz kedvezményem. Mivel nem értem, nem lett. Úgyhogy a 2019-es versenyzés ennyi volt. A Nagyatád utáni héten átraktam a wattmérőt az országútiba, és volt még pár jó tekerés a Velencei-tó környékén. Utána ahogy elmúlt a nyár, újból visszatelepültem a görgőre és nem is szálltam le onnan egészen májusig.

A görgőzést egy FTP teszttel indítottam, ez nyilván siralmas volt, de nem is vártam mást: 176W. Ez lett a bázis. Elkezdtem a 12 hetes Build Me Up programot a Zwiftben, ezt pont jól bele tudtam illeszteni a napjaimba. Heti 3-4 (ritkán 5) edzés, a heti edzésidő 4-5 óra volt. Nem mindenki szereti ezt a tervet, nekem viszont bejött. Megfelelően ötvözi az állóképességi és az erőfejlesztő edzéseket, van benne bőven sweet spot is, tipikusan azoknak készült, akiknek már van egy megfelelő állóképességük, de az erőállóképességgel hadilábon állnak. Némelyik edzés nevetségesen könnyű volt, ezeket nem értettem eleinte. De aztán amikor a következő napon lila foltok lebegtek a szemen előtt, mert olyan edzést kaptam, akkor megértettem a könnyű, regeneráló edzések értelmét is.
Így telt el a 12 hét, és jött az újabb teszt: 196W. Nem lehettem elégedetlen, 11% javulás két hónap alatt nem rossz, főleg ha azt nézzük hogy fogytam is közben 3 kilót, így a watt/kg 2.34-ről 2.72-re nőtt, ami 16% javulás. Sérülés nem volt, nem toltam túl, szóval eddig jól alakult az alapozás.

Futni és úszni már ősszel sem jártam, a 2018-as és a 2019-es versenyből kiindulva úgy döntöttem, hogy a következő felkészülési időszakban – egy kis túlzással – csak a bringára fogok edzeni. Legalábbis tavaszig. Egy hozzáértő edző nyilván a kardjába dől ezt olvasva, de szerencsére én egy edzőt sem tettem el láb alól ezzel az elképzeléssel, mivel senkivel nem konzultáltam. És ahogy az elmúlt 25 évben, továbbra is magamat edzettem. Rendre megkérdezik tőlem, hogy miért nem kérem ki egy edző tanácsait, akkor talán eredményesebb lennék, és nem futnék bele ennyi pofonba. Az igazság, hogy bár komolyan gondolom ezt az Ironman dolgot, de a napjaim annyira kiszámíthatatlanok, hogy nem telik el úgy hét, hogy ne kelljen áttervezni az edzéseket. Ezt valószínű eleinte még tolerálná egy edző, de aztán véges időn belül elválnának az útjaink. Arról nem beszélve, hogy ennek olyan költségvonzata is lenne, amit nem szeretnék vállalni.

Ebből következik, hogy a 2020-as felkészülést a korábbi évek tapasztalata és sok utánaolvasás után egy 12 hónapos saját edzésterv alapján terveztem meg. Sok-sok bringa, kevés futás, tavaszig semmi úszás, helyette erősítés. Így tehát a december elején a BMU vége után továbbra is a bringa volt a középpontban. Először a jött a Tour Of London, ezt az előző években is szerettem. Érdekes pályák, népes mezőny (naná, ilyenkor azért sokkal többen Zwiftelnek mint tavasszal, nyáron) és remek erőfejlesztő. Jól is mentek a szakaszok, 160-170W volt az NP az egy-másfél órás szakaszokon. Ezekből érdemi FTP változást nem reméltem, inkább a meglévő erő még jobb beépülését, amire a következő 4 hetes tervet építeni tudom majd.

Aztán december 20-án megbaszódtam. Jött a szokásos magas láz, torokfájás, gyengeség. Ekkor a Covid még csak valami homályos dolog volt, ami a távoli Kínában okoz kalamajkát, de itthon még csak érintőlegesen szóltak róla a hírek. A 2018-as Ironmant egy tüdőgyulladással alapoztam meg, de el tudtam volna viselni ha most ez elkerül. Bár, ha babonás lennék, akkor ennek örülnöm kellett volna, mert akkor ez az előjele egy sikeres Ironman-nek. Tavaly nem volt betegség, nem is sikerült az Ironman. A betegség 3 hét alatt ment át rajtam. Remek volt a karácsonyi ünnepeket, a szilvesztert, és még egy hetet fekve tölteni. Természetesen jópár heti munka ment így kukába. Újra kellett tervezni mindent, mert lényeges edzéseket terveztem a karácsonyi időszakra, és ezek meghiúsultak.

A betegség után – ahogy azt tanítják – mindenféle szoktatás nélkül, egyből versenyzéssel kezdtem, mert indult a Tour De Zwift. A legnagyobb meglepetésemre majdnem ugyanazt a teljesítményt tudtam ezeken a szakaszokon mint a kórság előtt, bár azért a pulzus magasabb volt, és nem is esett annyira jól. De ez egy kis reménysugár volt arra nézve, hogy nem kell kétségbeesni. A 3 hét kényszerpihenő nem rontott annyit a helyzeten mint először gondoltam. Ettől még újra kellett tervezni a dolgokat, de a károk nem voltak akkorák. Ezt az is jelezte, hogy a TdZ 7. szakasza után pár nappal eljött az újabb FTP teszt ideje, ahol 206W lett az eredmény. Régóta vártam a lélektani 200-as határ átlépésére, most sikerült. 5% javulás a betegség ellenére, ezzel kiegyeztem. Az edzések intenzitását az új FTP-hez igazítottam, és jöhettek az új feladatok.

Ment tovább az élet, heti 3-4 bringával, némi erősítéssel telt az idő. Minden jól és a terv szerint haladt. Egyszer voltam futni, ezt úgy írtam be az edzésnaplóba, hogy “196 nap után újra futás”. 7 kilót futottam, 148-as pulzussal, 6:30-as tempóban. Ez tetszett, azt jelezte, hogy futásban nem onnan kell felkapaszkodnom, ahonnan az előző években. Március elején-közepén terveztem újból elkezdeni a futást. Ekkor még február elején voltunk, és ezen a ponton még mindig csak a hírekből hallottunk a Covid-ról, ekkor még senki nem gondolta, hogy két hónap múlva mindent felforgat a kis köcsög.

Március első hétvégéjén, egy erősebb hét végére saját duatlont terveztem magamnak. A 10 km futás (az idei második futásom…) kellemes volt, pont 6:30-as tempó 145-ös átlagpulzussal. Utána jött a bringa Zwiftben, szűk másfél óra, 155W NP, 143-as átlagpulzus. Végül 5 km futás, 6:11-es tempó, 152-es AVG pulzus. Elfáradtam rendesen, de más baj nem volt, és elégedett voltam a számokkal. Nem járok rossz úton, ezt jelentették a számok. Főleg ha azt nézzük, hogy csak bringáztam idáig, és most futottam a semmiből 15 kilométert. Folytattam az edzéseket, nagyon várva már a tavaszt de főleg a nyarat, amikor már végre én is ki tudok végre menni. Persze a kemények kimennek a hidegben is, régen én is szerettem télen bringázni, de aztán fázós puhány lettem, és most már 15 fok alatt biztos nem megyek ki, maradok a görgőn.

Aztán jött ez a Covid nevű szarság, ami mindent megváltoztatott. A tavaszra tervezett versenyeket sorban mondták le a szervezők. Szerencsére ez engem csak egy verseny kapcsán érintett kellemetlenül, a szokásos tahi időfutamot kellett elengedni. A Kékes Csúcsfutást szerettem volna pár év kihagyás után újra megpróbálni, de még nem volt fix a dátuma, így nem volt mit elhalasztani sem. Ekkor persze már rég megvolt a nevezésem Nagyatádra, de még messze volt a dátum, fogalmunk sem volt mi lesz. Csak abban bíztunk, hogy augusztus közepére enyhül a helyzet, feloldják a korlátozásokat, és lesz verseny.
A különböző versenyszervezők felismerve a helyzetet és az igényeket, egyre több egyedül teljesíthető virtuális versenyt hirdettek meg. Ilyen volt a Balatonman Virtuális Duatlon is, amit április végére tűztek ki. Egyből regisztráltam magam, tetszett az ötlet. A távok pont ugyanazok voltak, amiket én kitűztem magamnak a márciusi privát duatlonon: 10+40+5.

A verseny hetében egyáltalán nem voltam kipihent, így az első 10 kilót 6:09-ben tudtam csak lefutni. Utána a bringa jobb volt, 40 kilométeren 160W NP lett az eredmény 152-es átlagpulzussal. Viszont valamit meghúztam a bringáról leszállás közben, és a futás első pár perce után fájni kezdett a combhajlítóm. Ez nyilván nagyon rosszul jött, olyannyira, hogy kb. abba akartam hagyni az első 500 méter után. Aztán mégsem hagytam abba, de ez egy sántikálós 6:46-os kilométer lett. A következők pedig még ennél is rosszabbra sikerültek, csak a futás-séta, futás-séta kombináció működött. Így 7:40-es átlaggal küszködtem le az 5 kilométert. Éreztem hogy ebből nem lesz hosszantartó sérülés, de attól még kicsit szomorú voltam, hogy az erőfelmérőnek szánt esemény nem szült valódi eredményt.

Aminek viszont örültem az az volt, hogy közeledett a május, és vele a jó idő. Aztán mire tényleg megjött, addigra már mindent összekuszált a Covid. Eddig nem nagyon szólt bele sem a vírus, sem a korlátozások az edzéseimbe: amúgy is bent tekertem volna, futni egyedül járok, úszni meg nem akartam még. Viszont mivel a karantén miatt mindenki otthon volt, a hagyományos boltok pedig vagy bezártak vagy korlátozottan voltak nyitva, nálunk a szokásos tavaszi terhelésnek a 2-3-szorosa jelentkezett a munkahelyen. Ez azt jelentette hogy szó szerint csak enni és aludni volt erőm otthon edzésre már nem. A teljes május úgy telt el, hogy heti 1-2 edzést tudtam csak csinálni, ami pont nem az volt, amit elterveztem. Azért megvolt az első kinti tekerés az egyik szokásos edzőkörön, és egész jól ment, 180W NP, 29.6-os átlag. De tudtam hogy ez nem lesz így sokáig, mert jön még 3-4 olyan hét, amikor alig fogok tudni edzeni. Egy futást is be tudtam iktatni, 7.5km, 6:04-es tempóval, 144-es átlagpulzussal. Ez sem volt rossz.

3-4 hét pusztulat után jött június eleje. Kivettem egy hét szabadságot, és edzeni akartam végre. Először volt egy ráhangoló 50km-es bringa, a következő napon egy 100km feletti bringa a kurva nagy szélben. Itt mutatták meg először a számok, hogy mennyire visszavetett a kevés edzés. 136W lett az NP 145-ös pulzussal, és 27.1-es átlaggal. Mindegy, ez van. Két nap pihenő után újabb hosszú bringa, majdnem 5 óra, 149W NP, 141-es átlagpulzus, 24.9-es átlag egy dimbes-dombos pályán. Jól ment, és az külön tetszett, hogy bár először ültem az időfutam bringán idén, semmim nem fájt az 5 óra után sem. Reméltem hogy így lesz, mert a görgős bringán lemásoltam az időfutam bringa beállításait, és egész télen azon tekertem. De az elméletet nem mindig támasztja alá a gyakorlat. Ebben az esetben viszont igen, és ennek nagyon örültem. Futást is terveztem, de aztán úgy alakult hogy abból nem lett semmi. Itt még mindig nem tudtuk hogy lesz-e verseny Nagyatádon, de én továbbra is úgy készültem hogy lesz. Még ha le is fújják a szervezők, ez a munka nem vész el, tehát nem hiába edzek. Ha meg lesz verseny, akkor meg nem árt ha edz is az ember.

Ahogy bejött végre a stabil jó idő, és lecsengett a munkahelyi Ragnarök is, vissza tudtam állni a normális (vagyis az általam normálisnak tartott) rendszerre. Ebben az is segített hogy június elején kinyitottak az uszodák, és újból elkezdtem úszni járni. Ebből a szempontból is szerencsém volt, mert az uszodák bezárása engem nem érintett, amúgy sem terveztem úszást, legfeljebb hétvégente a Velencei-tóban. Ekkor időben kb. a kaposvári verseny előtt pár nappal jártunk, és láttam a kiírásban, hogy Herr Gyuláék eltörölték az úszás szintidejét a rövid- és a középtávon. A nagyatádi kiírásban ekkor még nem volt szó erről, de nagyon reméltem hogy idén nálunk sem lesz szintidő. Igaz, eddig egyik évben sem léptem túl, és most sem terveztem, de azért kicsit megnyugtatta volna a lelkemet. Aztán pár hét múlva bejött a várakozásom, kikerült az oldalra a friss versenykiírás, ahol nemcsak a szintidő eltörlése, hanem az új, háromkörös úszópálya is szerepelt. Mindkettő tetszett, utólag visszagondolva ez volt az első “jó jel”.

A normális rendszer abból állt, hogy kedden úszás, szerdán görgő, szombaton hosszú bringa, utána pedig hosszú futás. A többi napokon meg ami még sikerül. A hétközi futás opciós volt, de a legtöbb esetben nem tudtam megoldani, talán kétszer ha összejött.
A hosszú bringákon a szokásos volt a terv: egyenletes tempóval menni minél többet. Némelyik edzésen beleiktattam (főleg a rövid emelkedőkön) 300-400 wattos megindulásokat, de az idő 95%-át a tervezett Ironman terhelésen csináltam. Itt már világosan látszott, hogy a tavaszi kihagyást nem tudom pótolni, és a bringán a 2018-as eredmény, a 25-ös átlag lesz a cél most is. Jobbat szerettem volna, de utólag megnézve, ez az év a legtöbb versenyzőnél nem az egyéni csúcsok döntögetéséről szólt. 130W környéki NP-vel tudtam 4-5 órákat menni, ez egy élhető tempó volt, és 25-26-os átlagot eredményezett.
A futásnál 18-20 kilométer jutott egy-egy szombatra. Legtöbbször itt is egyenletesen toltam, 5:55-6:10 között volt a tempó, ezzel úgy éreztem, hogy a világból is ki tudnék futni. Néha kicsit variáltam, pl. minden 3. kiló 160-as pulzuson, vagy 300 méter majdnem sprint, de a cél nem változott: egyenletes tempóval minél többet. Itt nagyon sokat segített Gabi, mindig jött velem bringával, és büfékocsin minden megvolt amire szükségem lehetett: víz, zselé, izó, sótabletta, meg főleg lelkierő.

Az úszásokról még nem volt szó, de arról talán nem is érdemes sokat írni. Eleinte kedden, kicsit később kedden és szerdán úsztam. Az első edzésen 1000 métert, hozzászoktató jelleggel. Utána minden edzésen 2000 métert, vagyis egy órát. A tapering előtti utolsó héten kedden 2500, szerdán 3000 volt a táv, a tempó pedig a szokásos 2:55-3:00 közötti. Nem volt semmi gond, és tudtam hogy Nagyatádon sem lesz. 1300-nál betoltam egy zselét, ezt így terveztem a versenyen is. Itt mázlinak éreztem 3 körös pályát, mert két lehetőségem is lesz a frissítésre. Ami nem teljesen szabályos, de könnyen beszél az, aki leússza egy óra alatt. :-)

Az utolsó hét szombatján még volt 2 óra bringa szigorúan okosan, megfontoltan. Ekkor már bent voltak a versenykerekek, fent volt minden a bringán, amit a versenyen is vinni akartam. A frissítés is a tervezett volt, gyakorlatilag ez volt a főpróba a következő hét előtt. A bringa után jött egy óra futás, 5:55 volt a tempó, könnyen lazán ment. Jó érzéseim voltak, egyelőre nyoma sem volt annak a bénító idegeskedésnek ami 2019-ben gyakorlatilag kinyírta az egész versenyt. Nyilván izgultam, de ha a számokat néztem, akkor nem volt okom aggodalomra, meg kellett lennie a 16:30-as időnek.
Kb. ekkor került ki az oldalra a rajtlista, ahol megdöbbenve láttam, hogy ugyanazt a rajtszámot kaptam mint tavaly. Hát mi ez, ha nem jel? :-) Tavaly csúnyán belebuktam a versenybe, de most kaptam egy második esélyt, hogy a 298-as rajtszámot elvigyem a célig.

(Eddig 2200 szónál járok, és még el sem indultunk Nagyatádra… Aggódom…)

Ja, a 16:30-ról… Ahogy tavasszal már látszott, ez az év nem az egyéni rekordok megdöntéséről szól majd. Ennek megfelelően az elsődleges célom a célba érés volt szintidőn belül. A titkos cél a 14:32 megdöntése lett volna, de erre sok esélyt nem láttam, főleg ha hozzávesszük, hogy a bringa idén 180km-re volt kiírva az útlezárások miatt, a korábbi évek 175 kilométerével szemben. Az álomcél a 14 óra alatti idő volt, ez volt a terv még télen. De ezt a célt elvetettem, gyakorlatilag semmi esély nem volt rá, ez már látszott május környékén. Természetesen volt időtervem a versenyre, azt mindig, minden versenyre csinálok, nemcsak a segítők, hanem magam miatt is. Nagyon tanulságos utólag összevetni a terveket a valósággal.
Nagyvonalakban 2 órás úszást, 7 órás bringát, 5 órás futást terveztem, és ha a depókat nem cseszem el, akkor ennek be kell férnie 14:32 alá.

A verseny hetében terveztem még egy félórás bringát és egy félórás futást, de ebből semmi nem lett. Ezt a hetet már csak a pihenésre szántam. A PMC 75-ös CTL-t és 23-as TSB-t jelzett szombatra, ez hasonló volt a 2018-ashoz. Úgy éreztem, hogy megtettem mindent amit lehetet. 10 hónap munkája van benne, bár az tény, hogy a tervezett edzésidőnek csupán a 74%-a jött össze. Ettől be is szarhattam volna, de elég erős elképzeléssel vágtam neki ennek a 10 hónapnak. A megvalósult számok viszont hasonlóak voltak a 2018-ashoz, ezért éreztem úgy, hogy nagy baj már nem lehet. A hétfő és a kedd tiszta pihenés volt, csak a listákat írtam a hétvégi cuccokról, teendőkről. Szerdán elkezdtem összepakolni. Okulva a korábbi évekből, már otthon megcsináltam a tematikus szatyrokat: úszás, bringa, futás, kaja, EÜ, technikai. Ez komoly gond volt tavaly, mert minden szatyorban volt mindenféle cucc, és a hotelben idegbeteg állapotban kellett megkeresni hol ezt, hol azt.

Csütörtökre már csak a friss kaják megvétele maradt, aztán tésztafőzés, illetve a versenykerekek feltöltése friss defektgátló folyadékkal. Minden kerekemben van ilyen cucc, de a szingós kerekek különösen igénylik a folyadékot, mert azt nem lehet az út szélén cserélni, így minden erővel a megelőzésre kell koncentrálni. A feltöltés rutinfeladat. Kiengedni a levegőt, kivenni a szelep belsejét, benyomni a folyadékot, vissza a szelepet, felfújni, kész. Az első kerékkel kezdtem, hamar megvolt, félreraktam, jöhetett a hátsó. Az is megvolt gyorsan, és már tettem volna vissza őket a keréktáskába, amikor láttam hogy a pár perce felfújt első kerék puha. Gondoltam nem húztam meg eléggé a szelepet. Húztam rajta még egy kicsit és újra felfújtam, majd rémülten láttam, hogy szelep mellett szivárog a levegő, és vele együtt a folyadék is. Itt fordult velem egyet a világ. Az indulás előtti napon, délután 4 órakor kiderül, hogy nem használható a kerék? Vésztartaléknak ott lett volna az edzőkerék, de szerettem volna a szép kerekekkel versenyezni. Gyorsak is, meg hát mégiscsak ünneplő kerék kell az ünnepi versenyre.

Jobban megvizsgáltam a szelepet, és láttam hogy a fém szelephosszabbító el van repedve, és ott ereszt. A szingón alapból 40mm-es szelep van, de az 58mm magas felniből az nem látszik ki, kell a hosszabbító. Egyből láttam hogy ez nem menthető. Mivel ilyen hosszabbítóm nincs tartalékban, szereznem kellett. Ilyenkor derül ki, hogy van valami haszna is, ha az ember hivatásszerűen foglalkozik a kerékpárokkal. :-) Egyből hívtam Ati barátomat, aki még szerencsére dolgozott, kértem hogy SOS keressen nekem egy hosszabbítót, máris indulok érte. Le a kalappal előtte, mire a munkahelyemre értem, már oda volt készítve a cucc, csak felmarkoltam és uccu haza. Viszont közben jutott eszembe, hogy ezzel még nincs megoldva a probléma, hisz a hosszabbító lecsavarásához le kell venni a gumit a kerékről. Csak úgy önmagában csavarva, úgy, hogy a szelepet nem fogom meg, életveszélyes játék, mert simán ki lehet szakítani a szelepet a gumiból. A szelepet viszont nem tudtam megfogni, hisz az nem látszik ki a felniből. Tehát gumi le, törött hosszabbító le, új hosszabbító fel – és végül felragasztani újra a gumit. Itt lesz a baj. A folyékony ragasztónak idő kell: két rétegben kell (illik) felvinni, a kettő között min. 12 óra száradással. Erre most nem volt idő, másnap reggel már indultunk. A kétoldalas ragasztószalag lett volna a másik megoldás, erre van gyári Tufo, de bármilyen erős ipari ragasztó is megfelel. Mire eddig jutottam a gondolattal, már meg is érkeztem az Obihoz, ahol sokféle ragasztó van, nyilván lesz nekem való is. Nem volt.

Már a szélességük sem volt az igazi, de a hosszuk főleg nem. Egy tekercs másfél méter és 2500 forint, nekem két méter kellett volna, de ez az 5000 forint nem esett jól egy ilyen kompromisszumért. Ráadásul ennek a felrakása is gond lesz. Nem arra van kitalálva, hogy egyik felét felragasztja az ember a felnire, felrakja a gumit, majd kihúzza a fóliát a gumi alól. Ennek csak egy vékony műanyag hordozója van, egyből elszakad ha elkezdtem húzni. Kezdtem vesztésre állni. Utolsó reménységem megint Ati volt, bíztam benne hogy még bent van. Kb. 1 percen múlt hogy induljon, de még épp időben értem el. Kértem hogy vegyen elő egy Tufo szalagot, és találkozzunk az Obinál. Ez így is történt, ezúton is még egyszer nagyon köszi a segítséget!
Minden szükséges cuccal felvértezve értem haza, innen már sima ügy. Lerántom a külsőt, lecsavarom, felcsavarom, visszaragasztom a gumit, 10 perc az egész.

Ahogy azt Balfasz Kapitány elképzeli…

Kiengedtem a levegőt, utána próbáltam levenni a gumit, de a ragasztó nem engedte. Egyszerűen nem bírtam leszedni. Ezt a gumit szintén Tufo szalaggal tettem fel korábban, viszont ez lett volna az első eset, hogy le is kell szedni. A folyékony ragasztóval feltett gumit könnyű leszedni, ha az ember megroppantja a ragasztót, akkor kis birkózás után lejön a gumi. Ez viszont meg sem moccant. Próbáltam, erőltettem, nem mozdult. Addig küzdöttem vele, amíg mindkét hüvelykujjamon babszemnyi vízhólyag lett, de a gumi nem engedett. Ezt fel kellett adni. Nem volt más választásom, mint így a helyén lecsavarni a hosszabbítót, bízva abban, hogy a menet fog engedni, és nem a gumiból tépem ki a szelepet. Óvatosan kezdtem csavarni, és szerencsére egyből megindult. Ugyanígy tettem fel az újat, meghúztam amennyire mertem, és felfújtam. Megpörgettem a kereket, a gumi nem ütött, a folyadék körbement, úgy tűnt kész vagyok. Félretettem és elmentem vásárolni. Egy óra múlva néztem meg újra, tökéletes volt. A ragasztószalag majd jó lesz később…

Egy normális ember ezt elkönyvelte volna késznek, a probléma megoldva. De nem én. Ettől kezdve folyamatosan azon kattogtam, hogy biztos jól rá van csavarva? Nem fog meglazulni menet közben? De főleg: mi van ha elreped a hátsó is? Megnéztem nagyítóval, nem volt nyoma még kezdődő repedésnek sem. De ez nem hagyott nyugodni, nem tudtam mi lenne jobb… Hagyjam így? Szedjem le a gumit (erről könnyen lejött volna), cseréljem ki azt a kis szart, és utána tegyem fel a gumit a frissen szerzett szalaggal? Vagy cseréljem ki úgy a helyén, mint az elsőt? És ha kitépem a szelepet? Van kopott de még használható szingóm tartalékban, de abban nincs folyadék, azt nem szívesen tenném fel. Vagy tegyem be az edzőkerekeket, ne kockáztassak ezekkel? Azok a kerekek is jók, de mivel belsősök, így kicsit sérülékenyebbek, viszont könnyebben is javíthatók. Nem tudtam mi lenne a jó megoldás, így a korábban egész héten át érzett nyugalmam elpárolgott, nem tudtam másra gondolni, csak arra hogy nehogy már egy (elkerülhető) technikai hiba miatt dőljön be az egész versenyem. És ahogy az kell, elkezdtem aggódni olyan dolgok miatt is, amik miatt eddig eszembe sem jutott.

Hamar eljött a péntek reggel, nem volt már idő agyalni a dolgon, pakolás, indulás, utazás. Agárdon még megálltunk, beraktuk a bringát meg egyéb cuccokat, és indultunk is tovább. Kaposvár felé kellett menni, mert ugye az özönvíz elmosta a 68-as út egy részét, de így is hamar és eseménytelen úton értünk Nagyatádra. Most csak ketten utaztunk, a többiek délután, munka után tudtak csak indulni. Leérve gyors vásárlás, majd a szállás elfoglalása, és egy komolyabb mennyiségű diós tészta elpusztítása következett. Ahogy 2018-ban és 2019-ben, most is ugyanazt a két szobát kaptuk. Egy újabb jó jel. :-) Ekkor már délután 2 felé jártunk, még 3 óránk volt a megnyitóig. Szerintem jó ötlet volt a megnyitó előrébb hozása, ez még egy újabb jó jel. :-) Ezen mindig szeretek ott lenni, viszont a korábbi években a 7 órai kezdés nekem nem jött be. Ez azt jelentette hogy 8-f9 felé értünk vissza a hotelbe, ott még az utolsó előkészületek, stb. És soha nem tudtunk 10 előtt lefeküdni. Most ilyen gond nem volt.
Átmentünk a versenyközpontba, ahol először vártunk fél órát, mire hoztak olyan nyomtatványt, amin arról kellett nyilatkozni, hogy nem vagyok Covid-fertőzött. Gyors hőmérés, és már fel is vehettük a rajtcsomagot. Beraktam a depóba a futócuccot, és már kezdődött is a megnyitó. Ez is rövidebb volt kicsit a szokásosnál, de tetszett, mert itt mindig emelkedett a hangulat. Jó érzés volt látni a sok piros karszalagost, most még mindenki csacsog, nevetgél, de a lelkünk mélyén már a holnapi napra gondolunk.

A technikai eligazításon külön felhívták a figyelmünket a Nagybajom és Beleg közötti rossz minőségű útra, lehetőleg itt senki ne könyököljön stb. Itt kicsit elmosolyodtam. Biztos vannak olyan szerencsés sporttársak akik tükörsima aszfalton edzenek, de gyertek el egyszer a Seregélyes-Dinnyés közötti útra, vagy Sárkeresztúr és Sárosd közé, na AZ a rossz út. Így utólag visszagondolva ez a Beleg előtti szakasz teljesen jó volt, sokkal rosszabbakhoz vagyok szokva.
Lement a megnyitó, visszasétáltunk a hotelbe. A parkolóban felraktam a bringára és sisakra a rajtszámokat, és mind a négy kereket felfújtam 7 barra. Még mindig nem döntöttem el, hogy melyik kerékszettel menjek, esetleg legyen felemás, fogalmam sem volt. Minden verzióban volt kockázat, de mindegyik mellett is szóltak érvek. Nem tudtam mi legyen, ha rosszul döntök, az elviszi az egész versenyt, és nem fogom megbocsátani magamnak, hogy miért így döntöttem, és miért nem úgy.
Itt találkoztam régi Indexes, majd később Bringabandás barátommal, Robival, aki páros váltóban indult másnap. Megbeszéltük hogy jó időnk lesz holnap, meg hogy készülni kell a rossz útra, aztán mindenki ment a dolgára. Azért bíztam abban, hogy Robi nem fog lekörözni úszáson. Hiába indul majd 80 perccel utánam, ő tud úszni, én meg… hagyjuk.

Összeraktam a másnapi kulacsokat, kb. 10 darabot. 7 flakon izó a bringára, egy kis kulacs zselé az úszás előtt, kettő az úszás közbeni frissítésre, egy a bringás depóba. Magamba erőltettem még egy szalámis szendvicset, ez jól esett, és már mentünk is aludni. Az utolsó pillanatban megérkezett a kis csapatom másik két tagja, Petra és Tamás személyében. Gyorsan átbeszéltünk mindent, de Tamás már rutinos, harmadszor rángatom bele ebbe a marhaságba, mindent tud már. Meg hát az időterv is adott volt, mindenki tudta mikor mit csinálunk majd.
Az alvással idén már nem volt gond. Egyrészt most már készültem altatóval, másrészt vittünk magunkkal ventilátort, ami a korábbi években is kellett volna. A hotel is felismerte a lehetőséget, mert a recepción mondták hogy korlátozott számban lehet kérni propellert, de mondtuk hogy köszi, mi már elébe mentünk ennek.

Könnyen aludtam el, és a reggel bár hamar eljött, nem volt olyan szörnyű mint tavaly. Tiszta, még csillagos volt az ég, felhő sehol, ez már előre jelezte hogy olyan igazi nagyatádi idő lesz. Hiába volt reggel még hűvös, és kellett a pulcsi is, tudtuk hogy a rajtra már meleg lesz, utána meg olyan igazi pusztulat.
Azért az évek lassan meghozzák a rutint, a reggeli lepakolás már gyorsan ment, nem kellett sokat variálni. Negyed hatkor már mindent bepakoltunk Bociba, és immár négyen indultunk Gyékényesre. Az út szokásos volt, Tamás vezetett, én kajáltam, bár nem volt sok kedvem hozzá, de a diós tészta az egyik kedvencem, az mindig jó. Szép volt a kocsisor, szemből senki nem jött, de odafelé komplett népvándorlás alakult ki.

Veszett lelkek, veszett lelkek
vándorolnak, vándorolnak.
Veszett lelkek, veszett lelkek
elmerengnek, elmerengnek.
Merre menjünk, merre menjünk
Vándorolnak, vándorolnak.

Hamar megérkeztünk, talán túl hamar is, még nem volt zene, meg szpíker, viszont annál több versenyző. Tettem a dolgom, először kivettem a bringát. Ezen a ponton dönteni kellett a kerekekről. Mindkét Zipp rendben volt, a javított is. Szemügyre akartam venni a Mavic edzőkerekeket is, de ahogy a táskával együtt kézbevettem, éreztem hogy baj van, az egyik teljesen puha. Az a kerék, amivel tavasz óta mentem 50 órát, és tegnap este is jó volt még, az éjszaka megfaszult. Belenéztem a táskába, és a lapos kerék egy nagy folyadéktócsában állt. Elképzelésem sem volt mi történt vele, de ezt nem ott és akkor akartam kinyomozni. Napokkal később itthon persze megnéztem a gumit, egy kis szúrás volt csak rajta. Normál körülmények között a folyadék ezt röhögve eltömíti, de ehhez az kell, hogy a kerék forogjon és a folyadék eljusson a helyére. Egy álló keréknél viszont ez nem működik, a nyomás miatt a lyukon kispriccelt a folyadék egy része, mint amikor felhabzik a kóla, a belső pedig leeresztett. Talán ha pont lent van a lyuk, ahol a folyadék összegyűlik, akkor tömít, de így nem. Ez persze eldöntött mindent, marad az eredeti terv: a karbon kerekekkel megyek majd, lesz ami lesz.

A rajtszám matricát a hotelben hagytuk, de a technikai szatyorban volt vastag filc, Gabi azzal írta rám a rajtszámot. A bringás szatyor már össze volt készítve, így ideje volt bedepózni. Már meg sem lepődtem, hogy a depó bejáratánál nem nézték meg sem a bringát, sem a fejvédőt. Máshol igen, itt úgy látszik nem szokás. Országos Bajnokság, egyébként…
A depóban bolyongtam egy kicsit mert nem találtam meg a helyemet. Még most sem tudom pontosan hogy milyen logika alapján volt felszámozva az állvány. Az biztos, hogy a 298 az utolsó előtt hely volt a sor végén, a 297 és a 299 pedig onnan kb. 10 méterre. Az állvány másik oldalán a 297-tel szemben valami 3xx szám volt. Nem értettem, de mindegy, meglett. Jó hely volt, nem kellett bezsúfolni a bringát, volt bőven hely. A fejvédőt és a rajtszámot hagytam csak a bringán, a többi ment a fogasra. Tök jó, hogy a tavalyi földrepakolós rendszert elvetették, az életképtelen volt, ez sokkal kulturáltabb.

Közel volt már a rajt ideje, visszamentünk az autóhoz, elővettük az úszócuccot, még egy gyors WC, és már menni kellett a check-inbe. Öltözködnöm már nem kellett, még a hotelben felvettem az úszóruhát, így csak a chipet kellett magamra akasztanom, plusz sapka, szemüveg. Neoprénről szó sem lehetett, meleg volt a víz. Itt kellett meginnom az utolsó zselét, ez az edzések előtt is bevált. Utána már nem volt más, mint beállni a rajtba. Sikerült papucsban betipegnem a check-inbe, de ezt szerencsére Gabi előbb vette észre mint én, és amikor kezemben a papuccsal körbenéztem hogy na most mi legyen, ő már ott volt a szalag mellett. :-)
Gyors pacsi Herr Gyulával, aztán rövid várakozás és a torokban lévő gombóc legyűrése után elindult a verseny. Az ágyú idén szabadságon volt, így kürtszóra rajtoltunk. Hátra álltam mint mindig, de most vagy kevesebben voltunk, vagy a mezőny volt erősebb, de már az első bója felé menet az utolsó 20-ba tippeltem magamat. Pontosan nem tudtam a bóják távolságát, de a bíztam benne hogy a deltoid alakú pálya a valóságban is szimmetrikus, nem csak a rajzon, és akkor a 2. bója 630 méter körül van. Így az első bójánál nem is néztem részidőt. A másodiknál 18:xx volt az idő, ez jónak tűnt, mert azt jelezte hogy megvan a 3 perces tempó. A köröket egyébként 40 percesekre terveztem, ez kicsivel 3 perc feletti tempó. Most így megnézve kicsit sokkoló, hogy Rasovszky Kristóf a VTE váltó első embereként 42 perc alatt úszta le a 3 kört. :-)

Próbáltam lábvizet keresni, de annyira szellős volt hátul a mezőny, hogy nem nagyon volt kit befogni. Egy zöld-fekete mezes versenyző úszott előttem, a hátán egy nagy 3-as vagy B betű volt, őt vettem üldözőbe. Így utólag megnézve valószínű Fullér Zoltánt kergettem. Úgy tűnt hogy a tempónk azonos, de volt köztünk legalább 15 méter. Felzárkóztam rá, kicsit tudtam menni mögötte, de aztán el kellett engednem, mégis gyorsabb volt. Meg nem is egyenesen úszott, lehet hogy tudtam volna még menni vele, de elég volt tavaly 4000 méter felett úszni, idén nem akartam megtoldani a pályát pár száz méterrel.
Bandi bácsit is kerestem a mezőnyben, a parkolóban még láttam, de aztán a vízben már nem. Mint kiderült, hiába is kerestem volna, idén váltózott, a futópályán találkoztunk először.
Hamar eljött a kör vége, itt megint sikerült eljátszanom azt, amit 2018-ban: túl hamar akartam talpraállni, és megint elmerültem. Remélem nem sokan röhögtek… Uccu ki a partra, Gabiék kordon mellett álltak, gyorsan megittam a zselét és mentem vissza. Az első kör 39:09 lett, 3:06-os tempó, eddig minden a terv szerint ment. A második kör elején ismét láttam a korábbi lábvizemet. Nem tudom hogy csinálta, de egyszer csak egyvonalban volt velem, de jó messze balra. Szerintem annyira elkacsázott, hogy hiába volt gyorsabb nálam, mégis beértem. Eseménytelen volt a kör, féltávnál kicsivel 20 percen kívül voltam. Itt kezdett jönni az érzés, hogy pisilni kéne. Még kezelhető volt a helyzet, de kellemetlen. Úszó a közelemben sem volt, így megoldhattam volna úszás közben, de úgy nem tudok. Ha megállok, tuti odajön egy csónak hogy baj van-e, így ezt nem akartam. Oda is úszhattam volna egy csónakhoz “megpihenni”, de jó messze voltak, ennek nem volt értelme. A bójába kapaszkodást is elvetettem, viszont remek ötletem támadt. Úgysem lesz senki mellettem a 3. kör elején, így amikor majd sétálok be a vízbe, akkor megoldom a problémát. Kiváló tervnek tűnt, nagyon vártam már hogy teljesítsem. Lassan el is jött a kör vége, ekkorra már a fél mezőny (tehát akik 1:20-on belül úsztak) már leköröztek, de ezzel épp így számoltam. Viszont azzal nem számoltam, hogy a 80 perc alatti két kör pont azt jelenti, hogy nagyon közel leszek a 8:50-kor rajtoló váltósokhoz. Már mindenki felsorakozott a rajtnál, de nem tudtam mikor lövik el őket, én pedig egyre közeledtem. Aztán végre ők elindultak, nekem pedig már csak pár tíz méterem volt a partig. A kör vége 43:02 lett, ez 3:24-es tempó. Jó szar, de ebben az időben benne volt a kör elején a frissítés is, meg a menet közbeni pisipróbálkozások miatti lassulás is.

Most már figyeltem a talajra, jókor álltam fel, és mentem a Gabiék felé. Olyannyira nem volt senki a környékemen, sem előttem, sem mögöttem, hogy még Péter Attilának is feltűnt hogy tankolok, és egy “Mit iszol, Peti?” kérdéssel szórakoztatta a közönséget. :-) Én is röhögtem, és mentem vissza a vízbe. Aztán amikor már vagy fél perce úsztam, akkor éreztem meg (és jutott eszembe) hogy valamit elfelejtettem… Innen borzasztó kellemetlen volt az úszás, a kör felénél már szó szerint fájt a visszatartás. Meg közben azért már fáradtam is, monoton is volt, meg utálok is úszni, szóval már nagyon vártam a végét. Ilyenkor szoktam megfogadni, hogy a télen sokkal többet úszom majd, de aztán tudjuk hogy ebből úgysem lesz semmi. Bár ki tudja, talán idén rászánom magam…
Közben a váltós mezőny eleje is lekörözött, de már nagyon közel volt a part és amikor kimásztam, akkor végre nem balra, hanem jobbra mehettem a depó felé. Kidobtam Gabinak a sapkát és a szemüveget és kicsit darabos mozgással mentem öltözni. Tamás fotózott, Leander és Amatőr szurkolt, köszi!
A harmadik kör a másodiknál is szarabb lett, 44:15, ez már 3:30. Nagyon fájt a pisi, na. Az úszás egésze 2:06:25, tehát 3:20-as átlag. 2018-ban és 2019-ben egyaránt 3:13 volt. Mint egy dugong. Ja, nem. Az tud úszni.

A szatyor hamar meglett, nem győzöm ismételni, hogy mennyivel jobb ez a fogasos megoldás mint a földre pakolós. A sátorban Lenti Péter bával, Bujdos Tamással öltöztem. Ha lett volna szintidő akkor bő 13 percem lett volna öltözni, de mivel nem volt, így ezzel nem foglalkoztam. Megtörölköztem, ittam egy zselét, magamra cibáltam a bringásruhát ami nyilván tapadt mint állat, stb. A zokni is nehezen jön fel ilyenkor, de inkább legyen jól fent de lassabban, mint hogy meg kelljen állni a pályán mert ráncos, begyűrődik feltör, stb. Két kollégának is segítettem lehúzni a hátukon a mezt, annyira tapadt a nedves bőrre. Ezekkel megy az idő. De azért 12:34 alatt én is elkészültem, úgyhogy a nem létező szintidőben még hagytam is 1:01-et. Nyilván nem volt már sok bringa a depóban, nem néztem alaposan körül, de első pillantásra még négyet láttam az enyémen kívül. Mivel a depóban nem volt WC (szerintem ezen érdemes lenne változtatni!), amint áttoltam a felszálló vonalon a bringát, azt egyből Gabi kezébe nyomtam, és eliramodtam a WC-k felé. Nem voltak messze, de a nézők között utat törni, majd a sorban álló nézők előtt bekéredzkedni a WC-be nem hiszem hogy jó megoldás. Ezúton is köszi a lánynak, aki maga elé engedett!

Végre eljött az idő a bringázásra. A korábbi aggodalmam a kerekek miatt továbbra is megvolt, de nem volt választási lehetőségem, ezekkel kellett menni. Ha jó lesz örülünk, ha nem, hát akkor majd meglátjuk… Elindultam, és kb. 300 méter múlva már meg is álltam: leesett a kormányról az egyik óra. Ezt a régi Timex-et 2000. október 1-én, a 25. születésnapomon vettem a Budapest Maraton expóján. Már rég nem használom óraként, viszont csak ebben van olyan funkció, hogy elindítás után visszaszámol egy adott időről, ha letelt akkor jelez, de eközben a visszaszámláló újra elindul, és így tovább. Ezt bringán a frissítéshez használom: 20 percenkét jelzi hogy itt az idő enni-inni, attól függ éppen mit kell. Nem kell nyomkodni, csak egyszer elindítani. Ilyet még app-ban sem találtam. Találtam ugyan intervall timer appokat, de vagy leálltak a képernyő kikapcsolásakor, és nem lehetett védetté tenni őket, vagy más baj volt velük, de 3-4 szar után nem kerestem újabbat, inkább maradt a Timex. Na ennek a Timexnek a szíja gondolta úgy, hogy eleget tartotta már az órát, és elszakad. Megálltam, felvettem az órát és beraktam a mez hátsó zsebébe. Reméltem hogy hallani fogom majd a csipogást onnan is, és nem is volt gond. A verseny után amikor visszakaptam a csomagot, akkor állítottam le, végigcsipogta az egész délutánt-estét a ruhatárban is. :-)

Tehát a bringa. A lábaimat nem éreztem olyan fáradtnak mint tavaly, de olyan frissnek sem mint tavalyelőtt. A terv 120W NP volt. Ez nyilván viccesen alacsony sok sportoló számára, de idénre nekem ezt a poént dobta az élet. Az FTP-m 200W alá csökkent, és ebből 180 kilométeren nem lehetett többet kihozni, ha utána még futni is akartam. A computeren főleg pulzust néztem, a teljesítményt csak akkor, amikor már kezdett felfelé menni a pulzus, de nem nőtt a sebesség. Ilyenkor jó visszajelzés volt, hogy nem a tavalyi megborulás felé haladok, csak alattomos emelkedő/szembeszél van, és a teljesítmény is nő a pulzussal együtt.
A szokásos forgatókönyv szerint haladt minden. Először nagy ürességben tekertem, mert olyan nem volt, aki velem együtt (vagy rosszabbat) úszott, de bringán erősebb volt. Így az elsők akik megelőztek, azok a váltósok voltak. Először az élboly, aztán már a középmezőny is, meg persze a 2-3 fős kerék a keréken bolyok is. Az ismerős szakaszon sorban hagytuk el a településeket. Itt komolyabb emelkedő nem volt, inkább sok lapos, elnyújtott. Ennek ellenére az első 80 kilométerről csináltam szintrajzot amit felraktam a kormányra, nem tudtam pontosan hogy az új részen mi lesz majd. Ez azért is volt jó, mert bejelöltem rajta a frissítőpontok helyét, tudtam hol tudok majd felvenni vizet. Mást nem terveztem felvenni, csak a saját kulacsokból és persze kólából frissítettem. A High5 zseléket továbbra is szeretem, de tavasztól elkezdtem tesztelni az I:am meggyes izó italporát és nagyon bejött. Fajlagosan kicsit olcsóbb mint a High5, viszont könnyebb előkészteni, és extrém meleget leszámítva nem kell hozzá külön víz: a megfelelő koncentrációban van benne annyi víz amennyi kell. Volt nálam 3 kulacs izó és egy kulacs víz, és persze sótabletta. Meg még pár vésztartalék zselé és egy műzli is, mert ki tudja mi lesz. De a tervek szerint a 3 izó elég lesz a nagy körre, legfeljebb a kör vége felé kell majd egy zselé.

Ismert pályán haladtam, többnyire egyedül, itt még nem értem utol senkit. Csurgón most sikerült jó felé fordulni, nem úgy mint tavaly. Nem voltam gyors, de szépen haladtam a tervezett tempóban. Iharosban értem utol a defektet szerelő Bujdos Tamást. Ez a Cervélo kékben is nagyon szép. Kérdeztem tudok-e segíteni, de mondta hogy nem, így nem álltam meg. Itt azért már meleg volt rendesen, locsoltam is magam, ne főjek meg úgy mint tavaly. Tudtam hogy hamarosan frissítő jön, így itt már nem spóroltam a vízzel.
Iharosberényben néma főhajtással adóztam a Sasi Gabi Emlékhelynek, ahol a dupla defekt kinyírta az ő 2018-as versenyét. Az ezt követő szakasz eseménytelenül telt. Jó minőségű úton, de forgalomban, és jópár helyen tiltó tábla alatt haladtunk. Ennek ellenére én egy dudáló autóval sem találkoztam, gondolom a rajtszámokból rájöttek hogy ránk akkor és ott nem vonatkozik a tiltás. Hamar jött a frissítőpont, felvettem a vizet és egy darab banánt is. Ez nem volt a tervben, de olyan szépen kínálták, nem volt szívem otthagyni. Mentem tovább. A számok jók voltak, vagyis legalább a terv szerintiek. Az első 50km-re 134W volt az NP, 24.8 a sebesség és 134 a pulzus. A kitűzött 25-ös átlagot figyelembe véve ez rendben volt. A szél sem volt zavaró, de többnyire szemből fújt, ez érződött. De azért nem volt vészes, ennél rosszabbhoz szoktam a Mezőföldön.

Itt azért már nem nagyon előzött meg senki, a váltós mezőny nagy része mögöttem volt, én viszont lassan de biztosan értem utol a jobban úszó, de gyengébben bringázó kollégákat. Szép helyeken is jártunk, árnyas fák alatt, embermagasságú kukoricások között, nem volt rossz az új szakasz. Nyilván aki erős, annak még élvezetesebb ez a dimbes-dombos rész, hallottam is beszélgetni két srácot a futás alatt, hogy mekkora élmény volt végigsuhanni az első 70 kilométeren. Tényleg nem volt rossz, igazából azért is mentem lassan, hogy tovább tartson a jó rész. :-) Mert aztán elértük Nagybajomot, és onnan jött a beharangozott rossz szakasz. Kicsit olyan volt mint a Paris-Roubaix, mentünk a jó úton, jött a kereszteződés, és egyből a pavékon éreztem magam, a kontraszt fájdalmas volt. De igazból nem volt gond, egy-egy kisebb szakaszon kellett csak fogni a kormányt, a többi jó volt lekönyökölve is. Az út szélén szerencsére csak kulacsok hevertek, defektet javító vagy bukásból feltápászkodó bringások nem. A hátszél is segített, ezen a szakaszon végre nem szemből fújt, ez is egy apró öröm. Ha ez a szakasz az ára annak, hogy a kis kör 7km-el rövidebb, és kevesebbet megyünk az ingerszegény nagyatádi elkerülőn, akkor részemről áll az alku. De gondolom jövőre visszatér a klasszikus pálya, “összversenyzői” szempontból nyilván az a jobb.

Kutas és Beleg hamar meglett, utóbbi kis faluban csodálkoztam hogy nem voltak az út mentén “szurkolók”. 2006-ban jártam erre legutóbb, akkor Ötvöskónyi felül jöttünk a faluba, a falu végén fordító, majd vissza Ötvöskónyi felé. Akkor kb. a fél falu kint volt a főút mentén. Hamar beértünk Ötvöskónyiba, itt is köszi annak a buszvezetőnek, akik fékezett és villantott, hogy a leszakadt út miatti félpályás zárásnál jelezte hogy jöjjek, ő áll félre. Ötvöskónyi végre az ismert pálya volt már, és ahogy kifordultunk a 68-as útra egyből minden megtelt élettel. A szinte a teljes mezőny itt volt: még nem volt senki a futópályán, és viszonylag kevesen voltak már a nagybajomi részen. Tehát ezen a 28 kilométeres körön igazán nagy volt még a nyüzsgés. A Segesd felé vezető utat szeretem, bár a vasút feletti emelkedő azért nem lesz majd a kedvencem 3 kör múlva, ebben biztos voltam. Kicsit fel, kicsit le, kicsit megint fel, és már ott is volt a segesdi frissítő és fordító. Felvettem a vizet, jó hideg volt, és nem volt nyoma az egyik korábbi évből emlékezetes mosószernek a vízben. De ettől függetlenül ezt is inkább hűtésre használtam, csak a legelején ittam belőle, amikor még tényleg hideg volt.

Innen már közel volt Nagyatád, hamar elröppent a 10km. Közben szembetalálkoztam Robival, más érdekesség nem történt, és már ott is voltam a versenyközpontban. Üres kulacs le, vizes kulacs fel, és már láttam is a kis csapatomat, akik elhagyva a sátor árnyékát, már vártak az út szélén. Sok teendő nem volt, jeleztem hogy minden oké. Felvettem egy hideg izót, ittam egy kis kólát, leadtam az üres izós kulacsokat, és már mentem is tovább. A nagy kör egyébként 124W NP-re jött ki, az átlag 25.1 lett, a pulzus pedig 135. Ez tökéletesen megfelelt a tervnek.

Számolgattam: ha tavaly 35km volt a kis kör, most pedig 28, és a csak a Pizza Dolo-s rész maradt ki, akkor ez azt jelenti, hogy az elkerülőn kb. 2 kilométerrel kevesebbet kell menni kifelé, és persze ugyanennyit vissza. Ennek örültem, mert talán ez a szakasz volt az, amit legkevésbé szeretek. Pedig az út tükörsima, kifelé picit lejt, vissza picit emelkedik, nem nehéz. De akkor sem szeretem: unalmas, lélekölő, és legtöbbször szeles is. Szerencsére gyorsan vége is lett, és már újból Ötvöskónyi felé gurultam a 68-ason. Az útminőség itt nem túl jó, rengeteg a keresztborda, viszont kicsit árnyékosabb, és változatosabb. Komolyabb esemény itt nem is történt, a legfontosabb talán az volt, hogy figyeljünk a bolyozás elkerülésére (mi lúzerek…). Jött a vasúti emelkedő, majd Segesd. A koreográfia a szokásos volt: üres kulacs le, vizes kulacs fel, kis locsolás a slagból és uccu vissza Nagyatád felé. Tavaly itt kezdődtek a komolyabb gondok, de most szerencsére ezeknek nyomuk sem volt. De a lábaim azért már fáradtak, nem voltam benne biztos hogy meglesz a kitűzött átlag.

Folytattam a számolgatást: a következő szintidő még messze volt: a harmadik bringás kört a versenyóra szerint 9:15-kor kellett megkezdeni, ez nem volt veszélyben. Az átlagom továbbra is 25 körül volt, a szintidőhöz 22-es átlag kellene, szerencsére azért ennyire nem volt rossz a helyzet – nem úgy mint tavaly. Mire eddig jutottam a gondolatmenetben, újra beértem Nagyatádra. A frissítés zökkenőmentes volt. Tartottam magam az Enduraid-féle tervhez, csak egy kis kólát ittam pluszban. Ennek a körnek az átlaga 116W NP volt, az sebesség 24.6, a pulzus 133. Kicsit lassultam ebben a körben, de a teljes átlag még mindig 25 volt, úgyhogy ez eddig rendben is volt. A másodig kör hasonló volt az elsőhöz. Megint találkoztam Robival, biztattuk egymást. Ekkor már kihaltabb volt pálya, 7 óra körül járt a versenyidő, jópáran befejezték már a bringát.

Nagyon meleg volt már, és éreztem hogy kezd fogyni az erő. Kicsit megingott a bizalmam magamban, előjöttek a tavalyi érzések. De nem lehettem gyenge, a kör végén várt a csapatom, a távolból Dorka, Cilla, Ági, Csabi, Ati, Viki, Ádám, és még ki tudja mennyien szurkoltak.

Elvitt az élet, de már tisztul a kép,
Már látom a fényt az alagút végén
Felállok megint, újra tudom!
Mert mellettem álltok, nem lehet bajom!

Tulajdonképpen semmi nem fájt, csak egyre nehezebbnek éreztem a tekerést. De a számok még jók voltak. A kör elmúlt, újból beértem Nagyatádra és jóval a szintidő előtt mentem ki a harmadik körre. A második kör 114W NP lett, a sebesség 24.5, a pulzus 131. Lassultam, de még mindig nem veszélyesen. A harmadik körtől viszont kicsit már féltem. Ha tartom ezt a tempót, akkor a bringás időm a tervezett lesz, de ki tudja mennyire döglök ki a futás előtt. Ha visszaveszek, akkor több erő marad a futásra, viszont a 25-ös átlagnak közelében sem leszek. Az utóbbit választottam, és megpróbáltam kicsit lassulni az amúgy is lassú tempóból. Ez a kör már azért elég küzdelmes volt, de sorban jöttek az ismerős részek, és jó érzéssel töltött, el, hogy ma már ezt a részt sem látom többet, meg azt sem, és így tovább. Végül újra és végre utoljára feltűnt a láthatáron a nagyatádi kórház épülete, és tudtam hogy végre vége. A harmadik kör vége 108W NP lett, 24.1-es átlaggal, 127-es pulzussal. A bringa egészére 119W NP jött ki, 24.6-os átlaggal, 133-as átlagpulzussal, az idő pedig 7:21:44. Nem voltam elégedetlen, mert éreztem hogy ebben most nem volt több. A 25-ös átlaghoz közel voltam, az első kis kör végéig meg is volt. A második végéig még 24.9 volt, de az utolsó kör sokat rontott rajta. De ezt a tervezett 25-ös átlagot el kellett engedni, szép lett volna, de ennél fontosabb cél is volt aznapra.

A depóba begurulva sikerült majdnem eldőlnöm, mert amikor át akartam emelni a lábamat a nyereg felett, pillanatra meghúzta a görcs, emiatt nem emeltem elég magasra, és a combom beakadt a nyereg mögötti kulacsba. Az eldőléstől a versenybíró mentett meg, köszi! :-)
Leraktam a bringát, felvettem a zsákot és eltotyogtam átöltözni. A sátorban Forgács Gyulával és ismét Bujdos Tamással öltöztem. Én végeztem utolsónak, muszáj volt zoknit is cserélnem, mert a bringán a folyamatos locsolás miatt tocsogott a cipőmben a víz. Felázott bőrrel, vizes zokniban maratont futni nem okos dolog. Most a Hoka volt az elsődleges cipő, a Mizuno Gabinál volt a technikai szatyorban. Az eddigi legjobb cipőm, a Skechers sajnos kimúlt, 1100km volt benne, de már nem tartott jól, 10-12 kiló után térdfájást okozott. Szép élete volt, sok versenyen voltunk, de sajnos leáldozott a csillaga.

Volt egy zselé a futócuccomban, azt benyomtam, aztán sapkával és napszemüveggel felvértezve kisétáltam a depóból 10:26 szarakodás után. Már az elején majdnem eltévedtem, mert a váltós futók voltak olyan kedvesek, hogy sűrű tömött sorokban elállták a pályára vezető utat. Nem gondoltam hogy át kell magam verekednem a tömegen, szóval egyből a könnyebb út felé mentem, de ott gyanús lett hogy senkin nincs rajtszám. Azért lassan megtaláltam a futópálya elejét, és elkezdődött a tortúra.

A depóban nem éreztem magam fáradtabbnak mint legutóbb, de ez az érzés pontosan az első futólépésig tartott. Két éve (magamhoz képest) szárnyaltam az elején, legalábbis érzésre. Hát most kurvára nem. A terv megegyezett a 2018-assal: az első 3 kör 35 perc, a többi 40 perc. Ez így kiad egy kb. 5 órás maratont, ami tavaszi-nyári felkészülést figyelembe véve reális célnak tűnt.
De amint elkezdtem futni, éreztem hogy a combjaim teljesen más véleménnyel vannak a kérdésről mint tavalyelőtt. Már az első párszáz méter után éreztem, hogy a combfeszítőim fájnak. Ezt az érzést úgy 20-25km körül vártam csak, így ez nagyon meglepett és egyben el is keserített. Nagyjából 5 perc alatt alakult át az “5 órás maratont futunk” terv az “érjünk be szintidőn belül, a 6 és fél órás maraton is jó” tervvé. Ezt így most könnyű leírni, de ott szarabb volt szembesülni a kártyavárként összedőlő tervvel.

Azt el sem tudtam képzelni hogy nem érek be időben, mert 9:30 ezrekkel akár sétálni is tudok. De nem úgy jöttem ide, hogy lesétálom a maratont. Ez csak a legvégső esetben jöhetett szóba, próbáltam tartani a tervet amíg csak lehetett. Ennek eredményeképpen az első kör 34:04 lett, 6:31/km, 142 AVG pulzussal. Ha csak a számokat nézem, akkor ez kurva jó, de ehhez olyan fájdalmak társultak, amik jelezték hogy ilyen körből nem lesz több. Nem is lett, mert a következő már 37:53 lett, 7:15/km, 139 AVG. Itt már borult a terv, és innen kezdve jött a foscunami. A harmadik kör már kívül volt a 40 percen: 41:29, 7:56/km, 132 AVG. Ebben körben már többször bele kellett sétálni, nem volt mese. Erő volt, a pulzusom nem volt magas, de a combom nagyon fájt. 3 percnél többet nem tudtam egyhuzamban futni. Tudtam hogy a többi körnél is így lesz, szóval elkezdtem kialakítani a pályán a futós és sétálós zónákat. Adta magát, hogy a sétálós részeket a frissítőköz igazítom, illetve ahhoz a minimális emelkedőhöz, ami a park és a hotel környékén volt.

Apropó, a frissítés. A bevált dolgokon nem változtatunk, így a frissítést is a 2018-as jól bevált séma alapján terveztem. A versenyközpontban Gabiéktól kóla/víz/zselé/sótabletta/bármi, a pályán kóla, dinnye, és víz. Ezt a tervet egészen a 4. kilométerig tudtam tartani, amikor az első kör vége felé ráfordultam az ExtremeMan Drive-ra, és bizonyossá vált, hogy idén nincs dinnye. Kissé át kellett alakítani a tervet emiatt, de tulajdonképpen nem volt ebből gond. Gabiék a versenyközponttól kb. 200 méterre alakították ki a frissítőpontot. Minden kör végén megálltam náluk, legtöbbször kólát ittam, és leadtam a rendelést hogy amikor pár perc múlva jövök ki a következő körre, akkor mit kérek majd az út másik oldalán. Ez remekül működött így. A kóla nagyon rendben volt, azzal sokáig működök. Talán két zselét vettem fel összesen, illetve 1-1 sótablettát a 2., 4., 6. körben. A többi erőt csak a kóla adta. A pályán érthető okokból palackos vizet kaptunk, ami mindig hideg volt, és ez nagyon kellett. Szivacsot nem tudtunk használni, viszont a palackból folyamatosan tudtam magam locsolni két frissítőpont között, és jeget is kaptam többször a nem hivatalos frissítőktől. Ja, iszonyat meleg volt, ha még nem mondtam volna, és nulla szél. A palackos megoldás egyetlen hátránya csak az volt, hogy cipelni kellett, ami nem a legkomfortosabb megoldás, de együtt lehet vele élni. A frissítéssel nem is volt semmi gond, nem éheztem el, nem volt görcs, nem volt semmi probléma.

A 4. körre úgy mentem ki, hogy ha ez megvan, akkor onnan már csak könnyebb lesz. Már a zsákban lesz a fele, ez fejben is könnyebbé teszi a feladatot. De ez a kör odabaszott, nagyon nehezen adta magát, ebben már volt séta rendesen. És ettől kezdve minden kör így telt. A versenyközpontból kifelé futás Gabiékig, ott frissítés, pici séta, majd futás a parkig. A parknál felvettem egy vizet, abból tempós séta közben iszogattam, amíg el nem értem a nagy kereszteződést a hotelnél, itt úgyis emelkedett kicsit az út.
Ezután futás lefelé a sportcsarnok irányába, majd egy kis séta a szűk ösvényen a kis park mellett. Innen ismét futás a hajtűkanyarig, ahol a versenybíró lány mindig táncolt és buzdított minket. :-) Itt nem lehetett megállni, mert a kanyar után álltak a csajok a zenegéppel, hihetetlen jó hangulatot csinálva, itt is muszáj volt futni. Az út amúgy is kicsit lejtett a sportcsarnokig, itt nem volt gond a futás. A sportcsarnoknál a frissítőponton minden körben felvettem egy pohár kólát és egy vizet. A kólát séta közben elkortyolgattam, majd a balkanyartól ismét futás.

A házak közé érve ismét egy kis tervszerű séta, majd futás a legtávolabbi fordítóig, el egészen a Penny-ig. Itt szintén nagy buli volt (Bolvári Mátéék csinálták, ezúton is köszi még egyszer!) nagy erőt adott minden körben. Még a rendőrnő is táncolt. :-) A hajtűkanyar után sötét volt a járda, itt szándékosan sétáltam tavalyelőtt is, és ez most sem volt másképp. A parkhoz visszaérve ismét futás, egészen a versenyközpontig. Persze ez a “futás” is 7 perc feletti tempó volt, de a sétához képest így is egy-másfél perccel gyorsabb tempót jelentett. Ez a koreográfia ismétlődött minden körben. Így is borzalmasan fájt minden lépés, de hát senki nem mondta hogy ez könnyű lesz, főleg idén nem.
Visszatérve a körökhöz, a negyedik kör lett a legrosszabb, ezen nagyon hamar túl akartam lenni, mégis ez lett a leglassabb: 44:55, 8:36/km, 127 AVG. Borzasztó lassan jött el a kör vége, de eljött, és ez sokat jelentett, mert innen már kevesebb volt hátra, mint amennyit eddig futottam.

Az ötödik, hatodik, hetedik kör csendes apátiában telt. A mezőnyben ugyanazzal a 10-12 emberrel kerülgettük egymást, attól függően ki volt épp az összeomlás fázisában, és ki kelt épp újból életre. Ekkorra már elmúlt a hőség, a nap lement, de még kellemes meleg volt. Ennek ellenére a csuromvizes ruhában kicsit már fáztam is, mivel kb. nulla erőkifejtéssel haladtam. Vegyes érzelmeim voltak, mert tudtam hogy hacsak nem szakadnak el a combjaim, akkor megvan a második Ironman cím, viszont egyrészt nem ilyenre vágytam, másrészt szar volt belegondolni, hogy még két óra vergődés van hátra. Bár utólag többen az mondták, hogy szépen egyenletesen haladtam a pályán, belül ezt nem így éreztem.
Az ötödik kör 43:07 lett, 8:15/km, 129 AVG. Picivel gyorsabb mint az előző, de ez nem volt érdemi javulás. A hatodik kör újból lassabb lett, 44:20, 8:29/km, 122 AVG, majd jött a hetedik, ami majdnem ugyanennyi volt: 44:19, 8:29/km, 124 AVG.

Így érkezett el a nyolcadik kör eleje. Nem gondoltam hogy ez ilyen lesz: semmilyen. Örültem hogy már csak 40 percet kell kibírni, és azon kezdtem gondolkozni, hogy ezekkel a lábakkal mit fogok csinálni másnaptól: fogok-e tudni járni, lemenni egy lépcsőn, vagy egyáltalán kikelni az ágyból. De miközben ezen töprengtem, azért fogyott a táv. Először a táncoló versenybíró lánytól köszöntem el, neki minden körben nagyon hálás voltam a buzdításért. Ha valaki ismeri őt, jelölje meg kommentben! :-)
A ház aljában az ott lakó csajok sajnos 10-kor már visszavonultak, nekik nem tudtam a végén is megköszönni a zenét. Így haladtam előre lassan, minden elágazásnál megköszöntem az ott állóknak a segítséget, legyen az akár helyi önkéntes, akár polgárőr. És a legtöbbjük azt mondta, hogy ők köszönik hogy jöttünk, és jöjjünk jövőre is. Ez jobban meghatott, mint maga a tény, hogy pár kilométer múlva újból Ironman leszek. A Pennynél a rendőrnővel pacsiztunk, mindenki mindenkinek mindent megköszönt, ez felemelő volt.

Túljutottam a sötétbe borult járdaszakaszon, itt már nem fogom idén sem kificamítani a bokámat Utoljára futottam el a nem tudom milyen épület előtt, ahol minden körben hallottam a dübörgő lakodalmas rockot. Elértem az utolsó frissítőállomást is, ahol még mindig hegyekben állt a víz, pedig ekkor már csak egy bő óra volt hátra a versenyből. Jó volt látni, hogy a szervezők alaposan felkészültek és még rekkenő hőség ellenére sem fogyott el az ivó- és locsolóvíz. És hát eljött az utolsó hosszú egyenes is. Kihalt volt már a pálya, 20-30 méterenként mozgott csak 1-1 versenyben lévő zombi az úton. Páran már tolták vissza a kidepózott bringát a hotel felé, segítőik hatalmas batyukkal kísérték őket. Elcsendesült az ExtremeMan Drive, és eljött az idő, hogy a befutó előtti utolsó pár percben átgondoljam az elmúlt bő 15 órát: nem éreztem úgy, hogy a verseny napján bármit másképp kellett volna csinálnom, vagy hibáztam volna. A tervet kora hajnaltól kezdve lépésről lépésre hajtottam végre. Azt, hogy ez nem a várt eredményt hozta, azt ma már nem tudtam volna befolyásolni, ez sokkal korábban eldőlt. Ebben versenyben ezen a napon ennyi volt. Nem egy hajszálon, egy pillanatnyi megingáson múlt hogy nem teljesült a kitűzött célidő, hanem sokkal többön. A közel 50 percet nem lehet a melegre vagy bármi másra fogni. Egyszerűen ebben idén nem volt több. Ez nem keserűség, sokkal inkább ténymegállapítás.

Mire eddig eljutottam a gondolatmenetben, lassan vissza is értem a versenyközponthoz. Előttem-mögöttem messze senki, tudtam hogy ismét enyém lesz a célegyenes. Közben a színpadon zajlott a díjkiosztó, de Péter Attila ahogy eddig mindenkire, rám is figyelt, és amikor egy fájdalmas üvöltéssel beestem a célba, azt mondta hogy Ironman vagyok. Tudomásul vettem. Ez a befutó más volt mint az előző. Nem volt benne az a katarzis, ami az első után, ami azért nagy küzdés volt. Ebben most igazából nem a küzdelem dominált, sokkal inkább a monotonitás és az állandó fájdalom tűrése. A végén pedig a megkönnyebbülés. Persze, ha ez párosult volna egy jó eredménnyel, akkor azt másképp éltem volna meg. De így, hogy gyakorlatilag “csak” kipipáltam a teljesítést, így nem volt meg az eufória. Igaz, nem lehettem (és nem is voltam) csalódott. Futottam egy 5 és fél órás maratont, ami messze nem volt a legrosszabb a mezőnyben, és sok embernek már ez is elérhetetlen célnak tűnik. Előtte meg azért úsztam és bringáztam is egy kicsit. De elégedett sem voltam, mert nem egy 15:23-as Ironmanért jöttem.
A nyolcadik kör végül 42:21 lett, 8:06/km, 130 AVG. A futás egészére egy 5:32:23-at sikerült összehoznom, ez 7:57/km-es átlag, és mindezt 131 átlagpulzussal sikerült elérni. Csak összehasonlításként: 2018-ban 139-cel tudtam futni 5:05-öt.

A befutó után odaadtam Gabinak a Köszönet Rózsáját. Sajnos csak egyet kaptam belőle, de Petra és Tamás is megérdemelte volna. :-) Nem lehetek elég hálás nekik, a kis csapatom hajnali 4-től este 11-ig folyamatosan csak azt nézte, hogy nekem hogy tudnak segíteni, épp mire van szükségem. Nélkülük ebből a versenyből semmi nem lett volna. El sem tudom képzelni, hogy valaki segítő nélkül vág neki az Ironmannek. Segítőnek lenni nagyon nehéz, kétszer voltam ebben a szerepben Nagyatádon, ismerem a másik oldalt is. A versenyzőnek csak az a dolga hogy haladjon, őt leköti a verseny. A segítőknek viszont akár órákat is kell várniuk mire feladat adódik, akkor viszont hirtelen sok teendő van, észnél kell lenni. És aztán megint csak a várakozás a következő alkalomig. De a nap nekik is ugyanolyan hosszú, és nem a pihenésről szól. Szóval köszi, ti vagytok a legnagyobbak! :-)

Innen már nem tartogatott számunkra sokat a nap. Átvettem a Finisher pólót, leadtam a chipet és kidepóztam a bringát. Fura, de jól esett a közel 10 perces séta hotelig. Még voltak a pályán néhányan, őket próbáltam bíztatni, talán még beértek időben. Majdnem éjfél volt, mire visszaértünk a hotelbe, ott pedig már csak egy fürdésre volt erő, és ágyba dőltünk. Mondjuk a fürdés még tartogatott némi izgalmat, mert a kádba szó szerint csak bemászni tudtam, annyira fájtak a lábaim. Amitől még féltem, az az volt, hogy mennyi vízhólyagot szereztem a futáson, illetve hogy megint le fog-e esni a körmöm? De szerencsém volt, egy kicsi vízhólyagon kívül más baj nem volt a zokni alatt.

A másnap reggel a szokásos forgatókönyv szerint zajlott. Megpróbáltuk összepakolni a mérhetetlen mennyiségű cuccot, ezt csak egy kis időre szakítottuk meg, amíg lementünk reggelizni. Utána már csak a lehurcolkodás volt hátra, aztán indultunk is. Kicsit sajnáltam, hogy nem volt meg a szokásos 3 órás eredményhirdetés a levegőtlen sportcsarnokban, de így legalább hamarabb értünk haza.
Előtte persze még el kellett mennünk csapatfotót csinálni az ExtremeMan térre, de nem csak mi voltunk ezzel így, Nitro Tom és Schmidt Péter (gratulálok, gyönyörű első Ironmant csináltál!) épp velünk együtt érkezett ugyanoda. :-) Megvolt a fotó, ezután már tényleg nem volt más mint elindulni, előbb Agárdra, ott kipakolni a cucc egy részét, majd pedig haza.

Hátra van még az elemzés, bár ennek a nagyrésze már megvolt a történet közben. Mindenképp érdemes összevetni a valós számokat a tervvel, ezt nagyon fontosnak tartom még egy kis verseny esetén is, nemhogy a főversenynél. A számok mindig beszédesek:

Úszásban nem fejlődtem, nem romlottam, kb. az lett amit vártam. Nem is volt cél a fejlődés persze, csak a szokásos: minél kevésbé fáradtan kijönni a vízből. Egyszer majd biztos eljön az idő, hogy arra is energiát fogok fordítani hogy 2 óra helyett 1:50-et ússzak, de ezt a 10 percet sokkal könnyebb bringán lefaragni. Sőt, még sokkal többet is. Úgyhogy továbbra sincsenek komoly úszóedzések tervben tavaszig.

Ami alapvető hiba volt, de erre csak a verseny közben jöttem rá, hogy eleve rosszul számoltam a bringát, mert a 25-ös átlagot 175km-re számoltam, de a pálya idén 180 volt. Így ez már kapásból 12 perc plusz. Ha ezt leszámítom, akkor a bringa rendben volt, az 5 tizeddel alacsonyabb átlag nem vészes eltérés, főleg ha belevesszük a meleget és a rossz utat is.
A futáson derült ki viszont, hogy az utolsó 3 hónapban folyamatosan tévedésben éltem. Mivel júniustól probléma nélkül mentek a 15-20 kilométeres futások 6 perc alatti tempóban egy 4-5 órás bringa után, abban hitben ringattam magam, hogy futásból kb. úgy állok mint tavalyelőtt, és nem lehet baj. Azt viszont nem vettem figyelembe, hogy hiába tudtam ilyeneket futni, a lábaimban lévő összes futómennyiség csupán a szűk fele volt a 2018-asnak. Ez azt jelentette, hogy hiába bírtam tüdővel, az ízületeim nem voltak erre megfelelően felkészítve. És ezen kb. elment a maratonom. És még örülhetek is, hogy megúsztam komolyabb sérülés nélkül.

A befutó után elbizonytalanodtam a jövőt illetően, kicsit tele lett a tököm ezzel az egésszel. Azt nem gondoltam hogy soha többet, de kicsit elbizonytalanodtam a jövővel kapcsolatban. De aztán pár nappal később már másképp láttam a dolgokat, és bár a jövő évi verseny időpontját még nem tudjuk hivatalosan, a szállást már előfoglaltam. Másfél hónap pihenőt adtam magamnak, és mivel most október közepe van, 3 hete már elkezdtem az alapozást is. 2021 nyilván minden szempontból bizonytalan, de én készülök, bármi is lesz. Aztán ha nem lesz semmi, ez a munka akkor is beépül, nem fog kárba veszni.

Hogy mit tanultam ebből a versenyből? Elsősorban azt, hogy nem szabad rágörcsölni a versenyre, nem szabad élet-halál kérdésnek tekinteni. Talán nem túlzok vele, ha az mondom, hogy Nagyatád sokunknak kicsit olyan, mint Hawaii a profiknak. Nem a legélvezetesebb pálya, én például Kenesét mindhárom számban jobban szeretem, de a hangulat, a környezet, az érzés mindent felülmúl. És talán épp ez az, ami engem már túlságosan is nyomasztott. Ez volt a főverseny, sok munka volt a felkészülésben, és rettegtem a gondolattól, hogy mi van ha bármilyen banális, rajtam kívül álló okból nem sikerül a verseny, és fel kell adni (idén is). Ez kihatott mindenre: próbáltam minden lehetséges rosszat elképzelni, ami történhet, és ezekre próbáltam is felkészülni. Ez persze önmagában még akár okos előrelátás is lehetne… De ez azzal is járt, hogy átestem a ló túlsó oldalára, és gyakorlatilag az egész versenyhez úgy álltam hozzá, hogy vajon milyen problémáim lesznek, és kihagytam-e valamit, ami esetleg megtörténhet, és nem készültem fel rá?

Ennek eredményeképpen kb. egy kisebb patikányi gyógyszert, krémet, vittünk magunkkal, aztán 1-2 tartalékot szinte minden felszerelésből, 5 fajta kaját, és így tovább. A FB csoportban pár héttel a verseny után téma volt, hogy ki mit visz magával a bringán. Sokan elhűlve olvasták, hogy nálam pl. láncbontó is volt, mert mi van ha egy hibás váltás, vagy bármi miatt elszakad a lánc? Nem gyakori hiba, de vajon érdemes vállalni a kockázatot, hogy nem viszek magammal egy 150 grammos szerszámot és egy patentszemet? Ha ezen múlik, hogy nem tudom befejezni a bringát? Egy év munkája múljon egy picike szerszámon? És ezen gondolat mentén volt nálam a bringán imbuszkulcs készlet, plusz egy 5-ös imbusz külön, mert a Cervélo nyeregbilincsét két kulccsal kell meghúzni. Persze az a bilincs már 2 éve meg van húzva, és azóta stabilan áll, de mi van ha most elmozdul, és emiatt nem tudok rendesen tekerni majd? Meg volt nálam gyógyszer, kábelkötegelő, gumikesztyű, telefon, vész-műzli, 2 csomag papírzsepi, és még ami most nem jut eszembe. Ezek közül persze semmi nem kellett. Abszolút semmi.

Paddy Cloete (12:12:52) ezt írta:
Mindannyian beszélgetünk saját magunkkal. Minden sportoló két versengő hangot hall – egy negatív kritikust és egy pozitív pompomlányt. A negatív kritikus arra ösztönöz, hogy összpontosíts arra, hogy mi sikerülhet rosszul, és mit ne tegyél. A kritikus a múltbeli hibáidat hozza fel, és bátorít, hogy hibaelkerülő gondolkodásmóddal versenyezz.
Ha a kritikusodra hallgatsz, engeded, hogy a félelmeid az álmaid útjába kerüljenek. Arra összpontosítasz, amit nem tudsz megtenni, ami viszont megakadályoz abban, hogy megtedd, amit meg tudsz tenni. Ez elpusztítja az önbizalmat, ami tükröződni fog a teljesítményedben is.

Ezt csak utólag olvastam, de tökéletesen leírta azt a gondolkodást, ahogy én a versenyre készültem, és ahogy a bringa végéig versenyeztem is. És most már tudom, hogy ezt legközelebb így nem lehet, mert ez felőrli az embert, és a lényeges dolgok helyett csak a szarra fog koncentrálni. Ami viszont nem visz előre.

Hát ennyi. Gazdagabb lettem egy felejthető befutóidővel, és sok tapasztalattal, amit megpróbálok a következő versenyen hasznosítani. De 2021 még képlékeny. Azt már tudjuk, hogy a Balatonman ősszel lesz, így nyár elejére keresni kell majd valami erőfelmérő versenyt, utána pedig remélhetőleg jöhet Nagyatád.


A kapcsolódó Facebook poszt alatt tudsz hozzászólni:
https://www.facebook.com/tri40plusz/posts/982986502211729