Hol is kezdjem? A történet valahol itt kezdődött 2005-ben. Azóta eltelt egy újabb év, de még szinte be sem fejeztem a tavalyi beszámolót, amikor már törtem a fejem az idei tennivalókon.

Valahogy úgy fejeztem be tavaly, hogy “A csábítás nagy.” Hát valóban, nagyon nagy volt. Szerettem volna már a téli alapozást a 2006-os nagyatádi egyéni indulás fényében végezni. De még az év vége előtt kiderült, hogy a 2006-os év gyökeres változásokat fog hozni, és esélyem sem lesz tisztességgel felkészülni az egyénire.

Ennek ellenére készülgettem télen, tudva tudván hogy ha egyéniben nem is, de váltóban ismét ott leszek. No de kivel váltózzak? Magától értetődő volt, hogy a remekül sikerült tavalyi váltó után idén is megkörnyékezem a csapattársamat, nincs-e kedve újból együtt indulni velem. Sokat nem kellett kérlelni, mert bár ő is szeretett volna idén szólózni, neki sem sikerült a felkészülés, viszont kihagyni sem akarta a versenyt. Tehát a Chino és Kivi csapat ismét benevezett a váltóra, és már az első percben tudtuk, hogy ismét a tavalyi módon osztjuk fel egymás között a távot. Telt-múlt az idő, mindketten próbáltunk készülni, majd eljött a verseny hete.

Mindent a tavalyi terv szerint próbáltunk csinálni, mert a terv tavaly is jó volt, csak a kivitelezés nem volt tökéletes. Ez igazából csak az én hibám volt, és épp ezért ügyeltem idén kínosan arra, hogy minden klappoljon. Így utólag visszagondolva: sikerült. A verseny előtti csütörtökön idén már tényleg nem dolgoztam, volt időm nyugodtan összepakolni, kaját csinálni és a bringát rendbe tenni. Tudtam hogy a bringa olyan állapotban érkezik majd Nagyatádra, hogy csak rá kell ülni, és mehet a verseny. Tavaly még a szálláson közel egy órát dolgoztunk a bringákon. Ezt a bakit idén nem követ(het)tük el.

A tavalyi kísérőink (Annamari és Laci) idén nem tudták vállalni a feladatot, mert a baba lefoglalta minden erőforrásukat. Így új embert kellett keresni, akinek van versenytapasztalata és akire rá merem bízni a hullaszállító kulcsát. Az már csak külön előnyt jelentett, ha lehetett vele hülyülni. Így hát a kísérő nem is lehetett más, mint Döme.

Péntek

Időben sikerült felkelni, elindulni, és Chinohoz is csak 2 perc késéssel értem. Gyorsan felpakoltuk a bringát, Döme már várt minket egy benzinkútnál. Hamarosan őt is berámoltuk, és robogtunk lefelé. Útközben folyamatosan az eget kémleltük, és próbáltuk összeegyeztetni az időjárásjelentéssel. Ami úgy szólt, hogy az eső pénteken nyugatról átvonul az országon, és szombaton már napos idő lesz. Az esőfelhőbe Tárnok környékén futottunk bele, és valahol Fonyód körül hagytuk el. Ezzel óriási szerencsénk volt, mert a péntek délután már szép napos idővel kényeztetett minket, és még késő este is tiszta volt az ég.

A szállást hamar megleltük, elkönyveltük magunkban hogy a háziak gyökerek, majd mentünk felvenni a rajtszámot. Később befutott Obor és Edit, majd Canis Lupus meghozta Zakkát is. Este tésztafőzés volt, jó nagyot tápoltunk. A rend kedvéért én még ettem egy rántott pulykamell szeletet is, sajttal töltve. Ezután összepakoltunk, Zakka egy kicsit játszott a zacsikkal :- ) majd alvás. Ebből idén sem túl sok jutott…

Szombat

… mert az ébresztő 4 órára volt kitűzve. Gördülékenyen ment a készülődés, az összesen 8 ember klasszul beosztotta egymás közt a fürdő-konyha-wc háromszöget. Összepakoltunk, én elmajszoltam egy rántott pulykamell szeletet, és 5 perccel a kítűzött időpont után már indultunk is. Gyékényes felé hatalmas köd volt, a látótávolság sok helyen nem volt több 30 méternél.  Azon tanakodtunk, vajon időben felszáll-e a köd, vagy a “A” rajt helyett “B” rajt lesz, egy óra csúszással. Aztán csodák csodájára, mire elértük Gyékényest, a köd megszűnt, és a rajt előtti utolsó mozzanatokat már napsütésben végeztük.

A tavalyi hibákból okulva gondosan felpakoltam a bringára mindent, ne a drága versenyidő alatt kelljen elhelyezni a kulacsokat, géles flaskát, tube boxot. Bedepóztam a kerékpárt, de mivel a levegő még hűvös volt, Chino várt az átöltözéssel, hisz a váltók 14 perccel az egyéniek után indultak.

Az egyéni versenyzők rajtja után Chino már rohant is a check-inhez, nem sokkal később a rajthoz. Vangelis, ágyúszó, nyomás! Csapattársam a habokba vetette magát, és nekivágott a 3.8km-nek. Kb. az első nagy kanyarig ért, amikor már jött az egyéni mezőny eleje, és nagy meglepetésemre Baloo is hamar megérkezett az első körről.Próbáltam egy-két fényképet készíteni, az úszás alatt, aztán Chino első köre után elmentem átöltözni, és már teljesen kerékpárra készen mentem vissza a tóhoz. Csapattársam jól úszott, szinte pontosan a tavalyi időt hozta.A mezőny viszont most gyorsabb volt, így amikor mi váltottunk, már csak 2 kerékpár volt a depóban. A váltás gyors volt, és már indultam is a bringával, magam mögött hagyva az utolsó kerékpárt a depó állványán.

Élénken élt emlékeimben tavalyi rajtom, amikor az adrenalin elöntötte az agyamat, és öngyilkos tempóban 180 körüli pulzussal tettem meg az első három kilométert. Meg is borultam akkor emiatt később. Most szigorú voltam magamhoz: az első 5 percben 160, később maximum 155 lehet a pulzus. Mint a végén kiderült, ez jó döntés volt.

Gyorsan teltek a kilométerek, jó volt az út, szép az idő, jól ment a bringa. Kicsivel később Ironmarian és csapata ért utol egy terepjáróval, Mariann torka szakadtából szurkolt, köszi! Kisvártatva utolért és megelőzött az a sporttárs, aki utolsónak hagyta el a depót, így én voltam a kerékpáros mezőny utolsó helyén. Ez a pozíció azzal a kiváltsággal is járt, hogy én kaptam a záró rendőrautót. Kicsit meglepődtem, amikor hátrapillantva ott láttam mögöttam 15 méterrel a rendőr Octaviát, de a szabály az szabály. Különösebben nem zavart hogy ott vannak, tartották a 15 métert akkor is, amikor az első nagyobb emelkedőn 20 alé esett a sebességem. Pár kilométer múlva befogtam az első előttem lévő versenyzőt, így már ő volt az utolsó, őt vigyázták a rendőrök.

Menten, mendegéltem. Ittam ahogy kell, 10 percenként két nagy kortyot a Powebar Hydro Plusból. Ütemesen toltam be a géleket, és 40km körül egy pulykamell szeletet.Nagyjából itt értem utól Kangát, akihez szóltam pár szót, majd amikor nem felelt, észrevettem a füléből kilógó kanócokat. Szépen lassan eltávolodtam tőle, aztán a következő emelkedőn simán elsöpört mellettem. Távolodott, távolodott, aztán megint utolértem és azután már csak akkor láttam amikor a körpályára értünk. Begyűjtöttem még pár embert a sor végéről, ami nem nagy dolog, de a tavalyihoz képest jelzi, hogy most sikerült ésszel bringáznom, és beosztanom az erőmet.

A körpályára érve a szokásos kép fogadott: bringások mindenütt. Az ismerősökkel mindig intettünk egymásnak, én intettem olyanoknak is, akikkel tudom hogy ismerjük egymást, de ők nem ismertek meg a bringás ruhában.

Az első kör végén ittam pár korty kólát, felvettem egy tele kulacsot, és mentem tovább. A második kör szinte eseménytelen volt, csak a szembejövő ismerősök hoztak bele egy kis változatosságot. Janimacival minden körben üdvözöltük egymást. Ami viszont furcsa volt, hogy két embert, akit kifejezetten kerestem a bringán, egyszer sem láttam a pályán: Baloo-t és Obort. Nem tudtam mi lehet velük. A többiekkel sokszor találkoztam, de Baloo és Obor sehol nem volt. A kör végén Döme mondta hogy mind a ketten megvannak, így megnyugodtam.

A váltás simán ment, miután Chino észrevette, hogy elhúzok a váltóhely mellett, és megállok onnan 20 méterre.  Tavaly ott váltottunk, gondoltam idén is… Csapattársam nevetett, majd mosolyogva indult a 70km-re. Sokkal jobb idővel, és sokkal jobb állapotban értem be a 110-ről most, mint tavaly. Úgy látszik a tavalyi bukta kellett ahhoz, hogy fejben átértékeljem a dolgokat, és ne csináljak ismét marhaságot.

Átöltöztem, pihentem, ettem, néztem a versenyt, és rekedtre kiabáltam magam.Az eső ekkor már esett, de Chino vidáman jött be az első körről, és robogott tovább a másodikra. Átöltöztem futóruhába, rávettem az esőkabátot, és hamarosan ismét jött Chino. Gyors váltás, futás!

Ahogy a bringán, a futáson sem mehetett a pulzus tartósan 160 fölé, mert azért hosszú az a 21km, és bennem volt még a 110km hatása is. Az eső esett, de nem volt sem hideg, sem párás az idő. A futás igazából eseménytelen volt, rendesen frissítettem (jó tapasztalatszerzés volt ez is), egy tubus gélt osztottam be a 2 órára, a frissítőknél csak vizet kértem. 2-3 szelet dinnye is lement, közben azzal szórakoztattam magam, hogy minél kevesebb magot nyeljek le belőle. Egyenletes, pontosabban egyenletesen lassuló tempót futottam, de semmim nem fájt, nem úgy mint tavaly. A térdemet párszor éreztem, de picit nyújtottam és egyből jó lett. A futás alatt már nem voltak nagy odaszólogatások, de egy-egy apró intés mindenkinek jutott, és mindenkitől jött.

2:08-cal értem be, ami 7 perccel jobb mint az előző évben. Váltás 5 másodperc alatt, és Chino már spurizott is. Innen már gyorsan ment az idő.Csapattársam első köre alatt elmentem átöltözni, enni. Mire visszaértem, ő már jött ismét. Elkezdtem fotózni, kevertem egy kulacs izót Chinonak, és mire ez megvolt, ő megint jött. A nap közben lement, így a fotózás nehezebbé vált, de még sikerült pár képet készíteni, aztán amikor eljött az idő, a célegyenes elején vártam Chinot. Az eső esett, de a távolban már feltűnt egy narancsmez, és tudtam hogy kis csapattársam közeledik. Chino olyan lazán és könnyedén futott, hogy nem hittem a szememnek. Szokás szerint kéz a kézben futottunk be, ázottan, kicsit fázva, de nagyon büszkén, mert a tavalyi időnkön közel 30 percet javítottunk. És ami fontos, hogy sokkal jobb állapotban voltunk a végére.

A befutó után Chinot törülközőbe bugyoláltam, és azonnal visszamentünk a szállásra, mivel már csak ott volt száraz ruhánk. Szépen lassan mindenki visszaért a házba, fáradtan és elégedetten. Lerogytunk az ágyra, és nagyon jól éreztük magunkat. Kicsivel később jött Canis Lupus is, aki előtt megemelem a kalapom, mert az egész verseny alatt nyüzsgött, leste 066 minden kívánságát, és hozzánk is mindig volt egy-egy kedves, bíztató szava. Kicsit aggódtam hogy hogy fog hazaautózni egy ilyen nap után, de gondoltam tudja mit csinál. Zakka és Döme is hazajöttek vele, így már csak négyen maradtunk ott éjszakára. Senkit nem kellett álomba ringatni…

Vasárnap

Reggel összepakoltunk, és irány a díjkiosztó. Zsibbadtra tapsoltuk a tenyerünket a sok ismerős és ismeretlen sporttárs tiszteletére. Pár fénykép is készült, de még ha videóra is vettem volna, az sem adná vissza azt a hangulatot ami ott volt. Ezután már nem volt más hátra, mint a hazaút. Az eső szépen keretbe foglalta a hétvégét, mert szinte ugyanazon a szakaszon ahol pénteken, most is ömlött az eső. De nem volt gond, mert ahogy a klasszikus mondás tartja: “Jó kasztni, jó sofőr, nincs probléma.” :-)

Hogy is fejeztem be tavaly? “A csábítás nagy…” A csábítás most a tavalyinál is sokkal nagyobb…

---

A kapcsolódó Facebook poszt alatt tudsz hozzászólni:
https://www.facebook.com/tri40plusz/posts/340634409780278