Prológus

Ironman, vagyis hosszútávú triatlon. Nagyon régóta forgott a fejemben a gondolat, hogy egyszer neki kell vágni egy ilyen versenynek. De ez nagyon-nagyon távoli elképzelés volt, mert a 180km kerékpár még csak rendben volna, de a 42km futás, és főleg a 3,8km úszás számomra mindig is legyőzhetetlen távolságnak tűnt. A topicot olvasva azonban tavaly már úgy gondoltam, hogy nézőként és szurkolóként lemegyek Nagyatádra. Emellé az a megtiszteltetés is ért, hogy Obor felkért segítőjének.
Nagyon jól éreztem ott magam, és nem törődtem Ákibácsi előzetes figyelmeztetésével: aki egyszer nézőként részt vesz, az nem menekül meg attól hogy 1-2 éven belül valamilyen formában rajthoz is álljon.
Már a tavalyi versenyen elhatároztam hogy idén váltóban szeretnék indulni, és kapóra jött Chino ötlete még a télen, hogy duóban teljesítsük az Ironmant. Hogy ez mit jelent, és mit kell tennem hogy sikerrel járjunk, akkor még nem tudtam.

Az elképzelések

Úgy terveztük, hogy az úszást Chino intézi, a másik két számot arányosan osztjuk fel egymás között. Több elképzelés is volt, végül abban egyeztünk meg, hogy én bringázom 110km-t, Chino 70-et, a maratont pedig 21-21 felosztásban futjuk. Tehát végülis én 40km-t kerékpároztam 1.9km úszás helyett. Jobb volt ez így mindenkinek. :-) Azt már előre elhatároztuk hogy semmiféle teljesítménykényszer nem lesz rajtunk, egyedül a szintidő az ami számít. Versenyezni mentünk, de nem megdögleni. És főleg nem túlterhelésből adódó sérüléseket szerezni, mert az év legfontosabb versenye kb. egy hónappal az Ironman után lesz.

A kilátások

A szintidőn belüli teljesítés reális célnak tűnt, de az várható volt hogy nem lesz könnyű mérkőzés. 16 óra a szintidő, de vannak közbülső limitidők is. Ezek voltak azok, amik engem kicsit aggasztottak. Az úszásra adott 2:20 nem tűnt kevésnek, Chino biztos volt benne, hogy ha nem fagy bele a tóba, akkor ennyi idő alatt leússza a 3,8-at. A következő limit 8:45 volt, legkésőbb eddig el kellett érni kerékpáron a 145km-t. Ez volt a szoros, mert úgy éreztem hogy a kerékpár lesz a legnehezebb. Itt jöhetett volna közbe műszaki hiba, komolyabb sérülés, esetleg bukás is. De akár az időjárás is alakulhatott volna olyan kedvezőtlenül, hogy nagyon sok idő elmenjen a kerékpárral. Ha ezt a limitet is elkerüljük, akkor a futás megkezdése legkésőbb 10:30-kor, illetve a 35km elérése 14:30-kor már kivitelezhetőnek tűnt. A futás nem tűnt annyira neuralgikus pontnak, lévén Chino is, én is stabil 2:00 órás félmaratoni futók vagyunk.

Csütörtök

Ezt a napot teljes egészében a készülődésnek akartam szentelni, de muszáj volt kora délutánig még dolgoznom. Ettől függetlenül szorgalmasan írtam a listákat: mit kell vásárolni, mit kell bepakolni a táskákba. Külön listája volt az enni-innivalóknak, a sportruháknak, a civil ruháknak, a kemikáliáknak (gyógyszer, izo ital, gél, pezsgőtabletta, krém), az egyéb kellékeknek, és persze a kerékpárokhoz szükséges szerszámoknak. Este elmentem a Tescoba, sikerült mindent megvenni ami még hiányzott. Utána jött egy gyors autómosás és porszívózás, mert hát a hullaszállítót is ünnepi hangulatba kellett hozni a Nagy Hétvége előtt. Úgy tűnt, hogy az előkészületek sikeresek voltak, nem volt semmi probléma.

Vagyis… Már hetekkel korábban bennem volt a majré, hogy mi lesz ha a leggondosabb táplálkozás, vitaminkúra, öltözködés ellenére is lebetegszem a verseny idejére. Nem vagyok egy betegeskedő típus, de az allergiám évente 2-3 alkalommal megviccel, és meglep egy pár napig tartó, magas lázzal és iszonyatos torokfájással járó tortúrával. Ilyen legutóbb áprilisban volt, és nagyon féltem hogy mostanában kijön megint. És az elkerülése érdekében semmit nem tudtam (volna) tenni, csak reménykedni hogy megúszom. Csütörtök este már nagyon izgatott voltam az utazás és a verseny miatt, és kicsit furcsán éreztem magam. Nagyon-nagyon mélyen belül azt gondoltam, hogy másnap reggel már lázasan fogok ébredni. Ilyen gondolatokkal feküdtem le hajnali 1 óra felé.

Péntek

“Reggel tíz, ébredek
Kinézek az ablakon végre péntek.
Ez a nap nem lehet szar,
Az éjszaka nyugodt volt, semmi sziréna zaj.”

Így énekelte Ganxsta Zolee, és az esetemben is csak annyi eltérés volt, hogy 10 helyett 8-kor ébredtem. Nyeltem egy nagyot: nem fáj a torkom. Hőmérő: 36,8 Celsius, rendben. Kissé nyűgős vagyok, de nincs idő vacakolni, mert 10-re Chinonál kell lennem. Úgy beszéltük meg, hogy őt veszem fel előbb, majd a sztráda felé menet felvesszük Annamarit és Lacit is. Így lesz tele az autó, és teljes a csapat.
Lehurcoltam az autóhoz mindent, majd bementem a boltba, ahol már útrakész állapotban volt a régi és az új kerékpárom is. A régit ezúttal Zakka számára vittem, és örültem hogy legalább ennyivel hozzá tudom őt segíteni egy újabb Ironman teljesítéséhez.

Chino felé haladtomban nem kis dugóba kerültem az Árpád-hídon és a Hungárián, így emiatt és az elhúzódó pakolás miatt csak 11-re értem oda. Hamar felkerült a tetőre az ő kerékpárja is, és már útban is voltunk Annamariék felé, majd fél órával később már négyen repesztettünk az M7-en. Az út eseménytelen volt, Chino végig aludt, Laci szintúgy. Én vezettem, és próbáltam nem a másnapi versenyre gondolni. Annamari sem volt túl pörgős, valszeg előre próbált pihenni a szombatra. :-)

Nagyatádtól 30 kilométerre jártunk amikor megcsörrent a telefonom, Obor hívott. Azt kérdezte, hogy nekem van-e egy xxx rendszámú fekete Ford kombim? Mondom, igen nekem, miért mit csináltam vele? Semmit, csak ők épp itt jönnek mögöttem. :-) Így konvojban értünk be Nagyatádra, de mivel csak Obor tudta a jó irányt és ő ment hátul, így én jól nem fordultam be ott, ahol kellett volna. Rövid telefonálgatás, és pár kisebb kresz szabálysértés után leparkoltunk a kollégium udvarán, és elfoglaltuk a szállást.

A 8 ágyas szobában kilencen aludtunk végül: Obor, Zakka, Chino, Annamari, Laci, 1702zz, Peca+barátnője és én. Kipakolás után gyorsan átmentünk a sportcsarnokba, ahol felvettük a rajtcsomagokat, és itt érintett meg engem először a jeges rémület: nem érzem jól magam, lehet hogy reggelre tényleg beteg leszek. :-(
Nem sok időt töltöttünk ott, indultunk vissza a kollégiumba, közben útbaejtve egy közértet, mert ásványvizet és friss zsemlét nem hoztam otthonról. Időközben megérkezett Future is, akivel eddig köszönésen kívül nem sokat beszélgettem, de most sokat dumáltunk.

A szobában aztán nekiestünk a kerékpároknak, olyan állapotba kellett hozni őket, hogy másnap csak rá kelljen ülni, és GO! Chino kerékpárja megkapta a slick gumikat és felugrott rá egy computer. Zakka beállíttatta a könyöklőt, neki is felkerült egy computer, plusz két táska és két kulacstartó. Én csak a könyöklőmet állítottam be, még szerencse hogy a folyosó széles volt és egyenes, így ott tudtam tesztelni a beállítást. :-)
Mire a bike set-uppal végeztünk, már idő volt. Zakka leadta a futó és bringás holmiját a szervezőknek, és már mentünk is a megnyitóval kombinált technikai eligazításra. Itt minden fontos információt megtudtunk, minden technikai részlet világos volt. Nekem. :-) Chino kicsit aggódott a váltások és a depózások miatt, de hamar a helyükre kerültek a dolgok.

A ceremónia után elmentük vacsorázni, illetve kerestünk egy helyet, ahol enni tudunk. A kollégium melletti pizzériát direkt mellőztük, arra gondoltunk hogy ott biztos tömegnyomor lesz. Így egy távolabbi étterembe mentünk, útközben a másnapi futópályát is bejártuk egy kicsit. :-) Az étteremben a pincér (60+ éves úr) egy downkóros csiga sebességével hozta ki az étlapokat, majd az italokat. Kérdésünkre, hogy rendelhetünk-e már ételt, közölte hogy igen de még nem érdemes, mert van még egy 8 fős társaság és előbb az övék készül el. Nekünk legalább egy órát kellene várnunk. Ekkor már este 9 volt, így megköszöntük és kértük számlát. Páran más étterem felé vették az irányt, de Chino, 1702zz, Zakka és én inkább vissza a kollégiumba. A kollégiumtól pár méterre átsétált előttünk egy fekete macska. Összenéztünk Chinoval, és kitört belőlünk a röhögés, de bennem tovább erősödött az eddigi rossz érzés.

Én (ekkor még) nem bántam hogy nem ettünk, mert volt egy hűtőtáskányi ennivalóm, és nem is voltam éhes. Ellenben erősödött bennem az érzés, hogy nem stimmel valami. Folyamatosan “mértem” a tenyeremmel a lázamat, de csak egy kicsit volt meleg az arcom. Nem fájt semmim, az orrom sem folyt, de éreztem hogy valami nincs rendben.
A közös vacsora tehát elmaradt, de én megettem a hűtőtáskámból 2-3 csibefasírtot és némi csokit. Mivel már tönkreizgultam és aggódtam magam, valamint éhes sem voltam, nem is tudatosult bennem hogy aznap ezen kívül szinte semmit sem ettem. Erre csak másnap döbbentem rá.

Lassan megjöttek a szobatársak is, így kicsivel éjfél előtt mindenki lefeküdt. Megbeszéltük hogy 4:30-kor ébresztő lesz. Nem tudtam azonnal elaludni, mert az utcáról zene és beszélgetés hallatszott be, de kisvártatva már aludtam én is. Hajnali 2:30-kor felébredtem, megnéztem mennyi az idő, és aludtam tovább. Nem éreztem magam rosszabbul mint este, de továbbra is úgy gondoltam hogy reggelre kitör rajtam a torokfájás.

Szombat – a verseny napja

Egy mobiltelefon ébresztőjére ébredtem, ami valszeg Oboré volt, mert a szoba túlsó sarka felől jött a hang. Megnéztem az órámat: 4:30. Tök sötét van még kint, de már sokan beszélgetnek, pakolnak a kocsikba. A folyóson kerékpárok racsnija kattog, most viszik a bringákat a buszokhoz. Akik autóval mentek, azok most még csak ébredeztek, de a bringaszállító busz már indulásra kész volt. Ismét nyeltem egy nagyot… de nem fájt a torkom. Az arcom is hideg volt, így a lázmérés elmaradt. Álmos voltam nagyon, de versenyek előtti Red Bull ezúttal elmaradt, a koffein és a taurin vízhajtó hatása a verseny alatt igencsak rosszul jött volna – legalábbis az akkori tudásom szerint.

Lassan mindenki felébredt, de Annamari nehezen dolgozta fel hogy ilyen korán kell kelni, amikor nem is az ő versenyéről van szó. :-) Kapkodás nélkül, de szaporán pakoltunk össze, és az egész szobát lehurcoltuk az autóba. Felraktuk a 3 kerékpárt, és elindultunk Gyékényes felé. Gyorsan odaértünk, a kihalt utakon sorban értük utol az előttünk haladókat. A tónál már nagy volt az élet, mindenhonnan kerékpárokat toltak a depó felé. Én is így tettem, betáraztam a két kulacsot (kóla és Penco izo ital), felvettem a sisakot, és beálltam a sorba. A depóban jó helyet kaptam, közel az úszástól felvezető ösvényhez. Mivel itt már több tennivalóm nem volt, visszamentem Chinohoz. Csapattársam már nyugodt volt, és lassan készülődött. Átöltözött, rámbízta a holmiját, és ment a check-inhez. Rövid bemelegítés jött, majd ellőtték az egyéni verseny, és kicsivel később a váltók rajtját is.

A hangulat fantasztikus volt. Péter Attila azt mondta, az a jó ha az ember libabőrös lesz ilyenkor. Hát akárcsak tavaly, most is megborzongtam. Sok verseny rajtjánál álltam már, de ilyen hatással még egyik sem volt rám. Pedig most még csak kibic voltam, 2 órám volt még az indulásomig.
Megvártam míg a nagymenők leússzák az első kört, majd visszamentem az autóhoz készülődni. Kikészítettem a kerékpáros ruhákat, cipőt, ennivalót. Ennivalót… evés… feltöltődés… bazmeg… Itt döbbentem rá, hogy szinten teljesen üres gyomorral állok egy órával a kerékpározás előtt. Na most mi legyen? Az ember persze nem gondolkodik ilyenkor racionálisan.Mert ha így tenne, akkor olyat enne, ami 45-60 perc alatt felszívódik. De én ehelyett elkezdtem csócsálni egy zsemlét, csibefasírttal. 3 harapás lement, majd visszacsomagoltam. Ettem egy banánt, ittam egy kis kólát, és úgy éreztem ha még egy falatot lenyelek, akkor az összes visszajön. Közben Annamari telefonált, hogy Chino most fejezte be az első kört. 50 perc telt el a rajttól, tehát ennyi időm marad a felkészülésre. Elkezdtem öltözni: Bringabandás zokni, BB rövidnadrág, BB rövid ujjú mez. A mez alá egy sima pamutpóló. Felvettem a kar és lábmelegítőt is, mert hűvös volt még. Végül egy polar pulcsival fejeztem be a művet, ez jó meleg volt amíg vártam Chinora.

Amikor számításaim szerint már csak 10 perc volt hátra Chino partraszállásáig, felmentem a depóba. A kocsikulcsot Annamarinak adtam, mert a tervek változása miatt – Döme nem jött le – Laci vitte vissza az autót és Chinot Nagyatádra. Beálltam a depó szélére, és vártam mikor bukkan elő a kétfős csapatunk sellője a vízből. Közben mellettem Sepi öltözött, ő is, Pen is mosolyogtak. Mondtam Sepinek hogy a pályán majd találkozunk, és ő elindult. Mint a verseny végén kiderült, sajnos nem találkozhattunk a pályán, mert az első órában Sepi bukott, megsérült, és fel kellett adniuk a versenyt.

Chino pár perccel később kijött a vízből, gyorsan levette a chipet, és én már mentem is a kerékpárhoz. Felvettem a sisakot, kesztyűt, felcsatoltam a kis kajástáskát a felsőcsőre, és kifutottam a depóból. Részemről itt kezdődött a verseny. A chipes időmérés szerint kb. 2 perc telt el a vízből kijövetel és a depó elhagyása között.

Az utat elérve beletapostam a pedálba. Ekkor elöl még kicsin volt a lánc, csak hátul váltogattam egyre lejjebb. Bekönyököltem, és terheltem a pedált. Bemelegítés nélkül álltam be a 35-ös utazótempóra, ami butaság volt, de olyan jólesett. :-) Hamar elértem az 1 km-re lévő fordítót, és zúztam vissza a depó irányába.Elrobogtam a fotózó SK mellett, és elindultam kalandos utamra. Pár perccel később a Polarra pillantottam: a pulzusom 175 volt. Úristen! Kicsit visszavettem, de így is 160 felett voltam az első fél órában. A tempó jó volt, de tudtam hogy ez cukorból megy, és hamar le fognak merülni a készletek. Hosszú egyenes úton haladtam, előtte-mögöttem senki. Időnként autók előztek meg, ők is mentek vissza Nagyatádra. Egy autó szokatlanul sokáig jött mögöttem, nem akart megelőzni. Hátrapillantottam, de nem lepődtem meg amikor a saját autómat láttam magam mögött. :-) Annamari fotózott, pörgette a kereplőt, Chino vigyorgott. :-) Hamar otthagytak, de fura érzés volt így távolodni látni az autót, mert nem szoktam odaadni senkinek.

Úgy gondoltam, legközelebb Nagyatádon találkozunk, de nagy meglepetésemre pár perc múlva ott álltak az út szélén SK-val kiegészülve, és ment a buzdítás, ami nagyon jólesett. Kisvártatva megint elhúztak mellettem, és úgy véltem most 2-3 órára magamra maradok. De még mindig volt meglepetés. A pálya ugyanis bevezetett Csurgóra, és a városka közepén volt egy fordító. Annamariék itt is vártak, szurkoltak, fotóztak. Nem tudom hogy fogom ezt nekik viszonozni. Itt még jó tempót mentem, de már benyomtam egy gélt, tudtam hogy szükség lesz rá. Késő volt. Nemsokára jött egy kicsi emelkedő, és a kerékpár megállt alattam.Nem tudtam mi történik. A pulzusom felugrott, a sebességem leesett. Azzal tisztában voltam hogy el fogok éhezni, és próbáltam csökkentett módban haladni addig, amíg a depónál evett banán és az előbbi gél felszívódik. De ez a holtpont túl korán jött. Felsejlett bennem a tegnap este (és a fekete macska), amikor azon görcsöltem, vajon beteg leszek-e. Ezen a ponton biztos voltam, hogy lebetegedtem. A fejem forró volt, a szívem iszonyat gyorsan vert. Még csak 25km-nél jártam és szarul voltam. Korábban megelőztem egy 50 körüli hölgyet, ő most lazán visszaelőzött. Az első frissítőnél nem álltam meg, ahogy később a többinél sem. Volt mindenem, csak erőm nem. Azt pedig ők úgysem adtak volna.

Lassan teltek a kilométerek, csak két srác zökkentett ki néha a letargiából, akik egy öreg fekete Volvóval voltak. Megelőztek, kiabáltak, dudáltak, kerepeltek, majd eltűntek. Pár kilométerrel később az út szélén vártak. A kocsiban bömbölt a zene, ők pedig rendületlenül buzdítottak. Nemsokára megint megelőztek, majd újból az út szélén vártak. Fiúk, köszönöm! Nem tudom kik voltatok, de lehet hogy ha ti nem vagytok ott, akkor telefonos segítséget (mentést) kérek. Kezdtem elhagyni magam. Komolyan fontolgattam, hogy felhívom Annamarit hogy szedjenek össze. 15-tel is haladtam néha, égett az arcom, de rázott a hideg a kar- és lábmelegítő alatt. De nem vitt rá a lélek. Nem tudtam volna Chino és a többiek szemébe nézni.Hosszú készülés és szervezés után kiszállni a verseny második órájában, miközben sem sérülés, sem technikai probléma nincs? Szégyen. Folyamatosan számolgattam. Az úszás végén csak 25 percre voltunk a limittől. A bringára elég tág a limit, de nem olyan tempóhoz mérték amiben én épp vegetáltam. Nekem be kellett érnem, és még Chinonak is le kellett gyűrnie az első kört 8:45-ig. Ha ilyen tempóval megyek, akkor ha Chino meg is szakad, nem tudja behúzni a kör végét időben. Mindegy, azt mondtuk este, hogy ha kizárnak minket, akkor is lefutjuk a félmaratonunkat, persze rajtszám és a frissítőpontok nélkül. Erre mindenképp szükség volt a Plus-hoz.

Ehhez hasonló gondolatok jártak a fejemben, amikor jött egy emelkedő. Úgy gondoltam, hogy egy kicsit megrázom magam ha tudom és megelőzöm azt a helybelit, aki előttem száguld felfelé. :-) Legalább ennyi sikerem legyen. Hátul leváltottam kettőt, kiálltam a nyeregből, és… megindult a bicikli! Nem értettem mi történik, pedig világos volt. Amíg csökkentett módban mentem, addig kvázi pihentem, és volt ideje felszívódni a gélnek. Most pedig már azt használom üzemanyagként. Átértékeltem a dolgokat. Volt nálam még két PowerGel, és egy Penco tubus. Ez összesen 5 tasakot jelent, amit elég kell hogy legyen 80 kilométerre. Ettől kezdve ügyeltem arra hogy egyenletesen nyomjam magamba a géleket, illetve később a körpályán úgy időzítettem, hogy a nagy emelkedőre jöjjön pont a hatás. Újból szép lett a világ, nem okozott problémát a 30-as utazó tartása, 150-es pulzussal. A nyereg nem volt kényelmes, de nem érdekelt. Rátelepedtem a könyöklőre és csak mentem a robotpilótával. Hamar elértem a zárt útszakaszt, itt már volt élet. Folyamatosan jöttek szembe a versenyzők, és néha meg is előztek. Jó volt látni Obort, Baloot, Darth Mault, Ironmariant, Ákibácsit. Csak egyvalakit nem láttam egyetlen egyszer sem: Zakkát. Pedig őt észrevettem volna, lévén az én kerékpárommal ment, kizárt hogy nem ismerem fel. De egyszer sem jött velem szemben, és komolyan aggódtam hogy mi lehet vele. Féltem hogy nagyon bekezdett, és kipurcant. Amikor megláttam a buszt, és mögötte egy csoportban álló embereket, tudtam hogy valakivel baj történt. De a vérző fejű fiút nem ismertem, és már hallottam hogy hívják a mentőt, így nem álltam meg. Később mellémért egy sporttárs, és elmondta hogy a srác könyöklés közben lefelé nézett, és úgy durrant bele az álló buszba.

Számításaim szerint már csak 3 kilométerre volt a fordító, így menet közben telefonáltam Annamarinak hogy egy kulacs kóla és egy banán rendel. Beértem a városba, és azon a hosszú egyenesen zúgtam lefelé, ahol tavaly folyton Obort néztem mikor bukkan fel. Két gyors kanyar és már át is mentem a chipszőnyegen. Nem tudtam pontosan hol vár Annamari, így el is mentem mellette, úgy kiabált utánam. Mint kiderült, a tökfej háttal állt a pályának, ezért már csak azt látta hogy elhúzok mellette. :-) Vészfékkel álltam meg, a montis beidegződések jól jöttek, mert mind a két kerék csíkot húzott a betonon.
Feltankoltam, és már mentem is tovább. Nagy ováció kísérte az indulásomat, úgy látszik mindenki szépen komótosan hagyta el a fordítót, én viszont nagytányéron sprintelve. Ennek sok értelme nem volt, de legalább produkáltam magam. :-)

Az előttem álló 35km-es kört nem ismertem, csak azt tudtam hogy benne lesz még egyszer az a szakasz, amit az előbb már bejártam, ahol már jöttek szembe a többiek. Nem kis meglepetésemre sokkal előbb elvittek minket Beleg felé, ami egy nem várt, de érdekes kitérő volt. Az út szélén mindenhol kijöttek a cigány családok és drukkoltak. Volt ott “hajrá” meg “jó a sapkád” is, de volt aki zenét csiholt nekünk. Szájharmonika, kanna, minden előkerült. Egy kis purdé sprintelni kezdett mellettem, hagytam magam megelőzni. Itt viszonylag jó volt az út minősége, autó pedig egyáltalán nem jött. Pár kisebb hullámvasút után elértük a fordítót, és mentünk vissza arra az útra amiről leágaztunk. Itt jött az utolsó nagyobb emelkedő. A busz még mindig ott volt, de a sérült versenyző már nem. Ezen a ponton ért utol Baloo, akivel csak pár szót váltottam, mert az én 25-ös utazóm itt már kevés volt neki. Darth Maul jött szemből, nem látszott sem fáradtnak, sem elgyötörtnek. Obor dudált, Ákibácsi intett, Ironmarian mosolygott. Igaz, ő akkor még nem tudta ki vagyok, de Bringabanda mezből összesen csak 4 volt a mezőnyben, így örült nekem.

Itt már gyorsan mentek a kilométerek. Nyomtam még egy koffeines gélt, és ráfordultam az utolsó 10-re. Bekönyököltem, nagytányér, 80-as fordulat, érdektelen pulzus. A sebességem 28 körül volt, ami nem sok, de bőven elég ahhoz hogy Chino is kényelmesen behozza a bringát szintidőn belül. A cél előtt 3-al ismét telefon, hogy készülhet Chino, mindjárt ott vagyok. A hosszú utcán a városban 55-tel húztam le, tapsvihart aratva. A kicsi kivi nagy sikere. A depóban már várt Chino, átadtam a chipet, a rajtszámot és jó versenyzést kívántam neki. Úgy éreztem én megtettem mindent a váltónkért, most rajta a sor. A versenyóra 6:10-et mutatott, tehát Chinonak 2:35 ideje volt 35km-re. Ez nem lehet probléma, ha nincs technikai vagy egészségügyi probléma.

Letelepedtem egy pokrócra, és pihentem. Utólag eszembe jutott hogy egy nyújtás lehet hogy kellett volna. De kimaradt. Ücsörögtem, beszélgettem Annamariékkal, és teli torokból drukkoltam a frissítőn áthúzó bringásoknak. Segítőimtől megtudtam hogy Zakka sem állt ki, rója a köröket. Hamarosan meg is jött, kérte a szokásos bébiételt, Vitalade-et, és kért hogy krémezzem be a lábait térdtől achillesig, mert ő nem tud lehajolni.

Odajött hozzám egy régen látott ismerős, Hefi is. Vele csevegtem az ő első Ironmanjéről, a maratonfutásról, a sérülésekről. Közben néztem az órát: lassan bejön Chino az első körről. Így történt, vidám “Figyelem, csapattárs érkezik!” felkiáltással meg is jött, de semmi frissítést nem kért, ment tovább. Szuper! A versenyidő ekkor 7:35 volt, tehát az előnyünket 50 perccel, 1:10-re növeltük a limitidőhoz képest. Úgy tűnt sínen vagyunk. Lassan készülődni kezdtem a futásra. Enni már nem akartam semmi szilárdat, ettem tehát egy gélt, és leöblítettem kólával. Nem biztos hogy ez a szakszerű frissítőital, de nekem eddig mindig bevált, és most is. Elbattyogtam az autóhoz, amit Laci a céltól kb. 200 méterre támasztott le az út szélén. Öltözés közben Baloo futott el mellettem, tökéletesen összeszedett mozgással, mosolyogva, pacsizva. Valamit már tudott, pedig még csak a futás elején járt.

Épp csak felöltöztem a teljes futócuccba, és betáraztam a mezbe a géleket és a zsepiket, amikor Annamari hívott: most hívta Zakka, mindjárt beér az utolsó körről. Nosza! Spuri vissza a depóhoz, várjuk Zakkát. Be is gurul, de nem túl kommunikatív. Átadjuk a holmiját, irányba fordítjuk és elindítjuk az öltöző felé. Most már bármelyik percben megjöhetett Chino is, így az összes szemem a fordító irányába meredt. Csapattársam menetrend szerint jött is, a második köre alig 1 perccel volt lassabb mint az első. Chip le, chip fel, rajtszám le, rajtszám fel. Futás.

9:07-et mutatott az óra, álmaimban sem gondoltam hogy ekkor már kezdjük a futást. Nem melegítettem be, gondoltam lesz rá elég időm. Úgy terveztem hogy 155 fölé nem mehet a pulzus, még ha bele-bele is kell sétálni. Ez a futás elsősorban felkészülés állomás volt a Plus-ra, és “csak” másodsorban volt az Ironman része. Nem tudtam hogy lesznek-e km táblák a pályán, így fél körök idejét mértem, és ebből számolgattam a tempómat. A futás könnyen ment, pedig nem erre számítottam. Olyan könnyen ment, mint ha előtte nem is bicikliztem volna, és ez örömmel töltött el de próbáltam magam nem elbízni. A csiki-csuki a futópálya elején érdekes volt, a parkban a fák között volt bár bokaficamító padka és gyökér. A fordítóig lazán kocogtam, nem kellett frissítenem sem. Visszafelé benyomtam a gél egyharmadát, ittam egy kis vizet, és élveztem a futást.

Az első köröm 40 perces volt. Hát, a K&H váltón ugyanezt a távot 32 alatt futottam, de az már megdöglős tempónak bizonyult. Most viszont nagyon jól esett a mozgás, és kisvártatva az eső is. A második kör felénél a versenybíró fehér szalagot adott, gondolom nem tudott 1-ig számolni, hogy még csak 1 fekete szalagom van. Tisztáztuk a dolgot, futottam tovább. Itt találkoztam Ironmariannal, és végre sikerült személyesen is megismerkednünk. Ő jobban küzdött mint én látszott hogy nincs rendben a gyomra. Ennek ellenére ellépett tőlem, nem volt kompatibilis a tempónk.

Az eső itt kezdett csöpögni, majd pár perc múlva sűrűn esni. Nem tűnt viccesnek a dolog, mert továbbra is élt bennem a “tuti beteg leszek” kényszerképzet, és mi lehetne jobb kiváltó oka egy már bujkáló megfázásnak mint egy jó hideg eső. Pedig én szeretek esőben futni, és különösebben most sem zavart. Jobban aggódtam Chino miatt, neki rosszabb lesz mint nekem. Hideg izmokkal kimenni az esőbe futni nem poén, én legalább már alaposan bemelegedve kaptam a zuhanyt. Arra gondoltam, hogy ha nem áll el, akkor Chino esernyővel végigsétálhatja a távot, lesz rá ideje. :-) Merthogy idővel jól álltunk. A második kör 46 perces lett, mert párszor bele kellett sétálnom. A bal térdhajlítóm még nem fájt, de éreztem hogy fájni fog ha nem teszek valamit. A bele-bele sétálás jót tett neki. Az utolsó körömre 11:00 körül mentem ki, és odakiáltottam Annamarinak (nem tudtam hogy Chino is ott van :-) hogy mondja meg Chinonak, ha 4 óra alatt le tudja sétálni a félmaratont (esernyővel) akkor nyerők vagyunk. Az utolsó kör alatt már nem esett, viszont a levegő nagyon párás volt. Különösebben nem zavart, de jópofa volt hogy a parkban látszott az emberek lehellete.
A kör felénél már komolyan éreztem a térdhajlítómat, ezért kétszer is belesétáltam. Messze magam előtt láttam Baloo kimagasló alakját, ő is sétált néha. Az egyik sétálós fázisa alatt utolértem, de aztán ismét lemorzsolódtam róla, mert a séta alatt azonos volt a tempónk, de futás alatt már nem. Így hát magamra maradtam, csak SK csilingelését hallottam messze magam mögött. A kör második felére elmúlt a fájdalom, ismét növeltem a sebességet. A frissítőnél benyomtam a gél végét, ettem rá egy szelet dinnyét, majd a szivaccsal lemostam magamról a dinnyelét. Az utolsó hosszú egyenesben már szinte robogtam. Cucu bíztatott, Future is szurkolt Gaandival egyetemben. Priszcilla továbbra is kitartóan fuvolázott, fantasztikus kiscsaj.

Ráfordultam a chipszőnyegre, megállítottam az órát: 2:14. Nem egy kiemelkedő félmaraton, de ha azt nézem hogy 148 volt az átlagpulzusom, sétáltam pár percet, és előtte bringáztam 4 órát, akkor nem lehetek elégedetlen. Átadtam Chinonak a chipet és a rajtszámot, és egyből Bátyóba botlottam. Őt előző nap megelőztük, épp Nagyatád felé kerekezett, de nem tudtam hogy a versenyre is kijön.

Elmentem átöltözni, enni, inni. Csoki, zsemle, csibefasírt, banán, Bomba, kóla. Ez mind lement szépen sorjában. Mire végeztem, már jött is Chino. Könnyedén, mosolyogva futott. Felöltöztem, visszamentem a pályára, és néztem a versenyt. Sorban jöttek a befutók, és jött Baloo is. Fülig ért a szája, nekem pedig elszorult a szívem mert tudtam mennyi munka és áldozat van az eredménye mögött. Pacsiztunk egyet, ő pedig kimért nyugodt léptekkel indult az utolsó 200 méter felé. Hamarosan ismét jött Chino, és tudtam hogy jön Ironmarian is, ezért elfoglaltam a megfelelő pozíciót a célkapu mögött. Közben Lunanoctissal beszélgettem, kitárgyaltuk az elmúlt 10 óra eseményeit.Ekkorra már lement a nap, és meggyújtották a célegyenest szegélyező mécseseket. Lehet hogy nagyobb teljesítmény még világosban befutni, de hogy megragadóbb élmény így célbaérni, az biztos. Nemsokára megjött Mariann, majd itt volt az ideje Chino érkezésének is. A fényképezőgépet Annamarinak adtam, és a célegyenes elején vártam a csapattársamat a közös befutóhoz. Nem kellett sokáig várnom, Chino feltűnt a kanyarban. Átléptem a kordonon, és kézenfogva futottunk be a célba. Az óra 13:35-öt mutatott. Minden korábbi félelmem és aggodalmam ellenére messze a limiten belül voltunk, 2:25-tel. Folyamatosan növeltük az előnyünket, és végül olyan időt értünk el amiről nem is álmodtam.

A kötelező sztárfotók után már csak Zakka befutójára vártunk. Eközben jöttek a versenyzők, igaz egyre ritkábban. Megkezdődött a vetítés is, a verseny teljes története a vászonra került. Péter Attila folyamatosan kommentálta a képeket, hihetetlen hogy bírta energiával. Főleg hogy előző nap még egy másik versenyen szpíkerkedett. Aztán Zakka is befutott, egy óriási sprinttel a végén. Chinoval utánaeredtünk, de egy rendező szerint bement a WC-re. A WC előtt vártuk vagy 10 percig, amikor megcsörrent Chino telefonja. Zakka SK-val együtt a célkapunál van, nem is ment a WC környékére.

Mivel már semmi dolgunk nem maradt, lassan visszaindultunk a kollégiumba. Felcuccoltunk az emeletre, és mindenki lerogyott az ágyára. Megcsináltuk! Boldogok voltunk, és borzasztó álmosak. Obor és Zakka fantasztikus egyéni csúcsot alakított, Chino és én messze a várakozáson felül húztuk be a váltót a célba. Annamari és Laci is elfáradt, de az ő segítségük nélkül sem a váltónk sem Zakka nem érte volna el ezt az eredményt. Peca és 1702zz nem versenyzett, de frissített, szállított, buzdított. Köszönjük!
Kicsivel később megjöttek a többiek is. Minimális vacsora, zuhany, alvás. Senki nem panaszkodott álmatlanságra.

Vasárnap

Fél 9 felé ébredtünk, és lassan mindenki magához tért. 2 óra múlva kezdődött a díjkiosztó, így ennyi időnk maradt a reggelire, és a mindent beborító káosz felszámolására. Összepakoltunk, berámoltunk a hullaszállítóba, feltettük a bringákat, és irány a sportcsarnok. Mire odaértünk, már sorolták a neveket. Jó volt hallani az ismerősök nevét, és látni őket, miközben átveszik a diplomát. Készült pár fotó, majd rövid búcsúzkodás után elindultunk hazafelé. Az út visszafelé is nyugodtan telt. Ismerősként köszöntöttük a 68-as utat, hisz itt ment a bringapálya is. Jó volt visszaemlékezni az előző nap eseményeire. Ismét megelőztük Bátyót, aki most tekert visszafelé Siófokra. Hamar hazaértünk, pedig egy tankolás és egy Tesco is szerepelt a programban.

Epilógus

Sepi balesete árnyékolta be egyedül a verseny szép emlékeit, igaz, mi csak este a szobában tudtuk meg hogy mi történt vele. A balesettől eltekintve csak pozitív jelzőkkel tudok emlékezni a versenyre, és az azt körülvevő készülődésre. Nem volt sérülésünk, nem volt technikai problémánk a kerékpárokkal, és a logisztikánk is hibátlan volt. Az időjárásra semmi, de semmi panaszunk nem lehetett: ideális volt. Reggel hűvös, a bringán lassan melegedő, a futás alatt felhős idő egy kis frissítő esővel. Este sem volt hideg, tavaly ilyenkor már komoly szél fújt, hideg esővel.
A váltónk minden előzetes várakozást felülmúlva, remek idővel ért célba, és nem is készültünk ki annyira a végére, mint ahogy előre vártam. Köszönöm Chino! :-)

Hogyan tovább? Nehéz kérdés. A csábítás nagy…

---

A kapcsolódó Facebook poszt alatt tudsz hozzászólni:
https://www.facebook.com/tri40plusz/posts/340631839780535